Német felvilágosodás, német idealizmus

Az Enciklopédia harmadik része a szellemfilozófia: itt lépünk be a történelembe, az időbeli létezés területére. Az ember a történelem sorám megvalósítja a szabadságot, az  ideológiai  formákban pedig ( művészetben, vallásban, filozófiában) tudatosítja saját fejlődését. Az abszolút szellem ezekben a formákban  végül magára ismer, azaz felismeri, hogy az egész fejlődési folyamat saját létezésének kibontakozása volt.

A szellem előbb elvesztette önmagát a természetben, majd újra visszanyerte önmagát a történelemben. Az eszme fejlődése hármas ütemben történt? A magában való tézise (állítás) és a máslét antitézise (tagadás) után végül elérte a magáért való létet, a szintézis (tagadás tagadása).

Általános elvei: az ember azáltal személy, hogy dolgokat tulajdonosként birtokol, a család az anyagi érdekek közösségén nyugszik, a polgári társadalom a munkamegosztás és a magánérdek rendszere, az állam ennek a rendszernek a biztosítására szolgál.

Az állam ideális formája: a rendi alkotmányos monarchia. Az állam ugyanakkor az erkölcsiség megvalósulása is: az ember társadalmi tevékenységének színtere az állam, s itt mutatkozik meg, hogy az ember valójában mennyire vált emberré. Hegel felfogása  szerint nem lehetséges erkölcs a közösség életén kívül.

Talán a legtöbb félreértést az a tétele váltotta ki, amely így szólt: „minden, ami ésszerű, az valóságos és minden ami valóságos, az ésszerű”. A kategórikusnak és statikusnak tűnő kijelentés értelme Hegelnél  a következő: minden, ami az ész, az eszme fejlődéséhez szükségszerű, az történelmileg jogosult is és minden, ami történelmileg jogosult, az szükségszerűen meg is fog valósulni.

Az egyes egyén a világszellem eszköze, mert igaz ugyan, hogy az egyes ember saját érdekeit és céljait követve cselekszik, de ez csupán látszat, az „ész csele”, mert a világszellem saját céljait valósíttatja meg vele.

A nagy emberek a világszellem kiemelkedő képviselői, akik megértették a történelmi szükségszerűséget és annak végrehajtását tudatosan vállalták.

Amikor minden ember szabad lesz valóságosan is, az a polgári társadalom.

Aki a történelmi szükségszerűséget megérti, az szabadnak tudhatja magát, ily módon a filozófia kibékíti az embert a valósággal. Hegel történelemfilozófiájának dialektikájának az a felismerés az alapja, hogy az ember  világa az emberi tevékenység által létrehozott világ, hogy az objektum, amellyel az ember szembenéz a saját műve, saját tevékenységének az eredménye.

Mindez a hegeli rendszer végén válik nyilvánvalóvá: a művészetben, a vallásban, és a filozófiában. A világszellem útja véget ért, befutotta pályáját, megvalósította önmagát és felismerte önmagát.

Hegel úgy vélte Kanttal ellentétben, hogy lehetséges abszolút tudás, a saját filozófiáját a mindent-tudás foglalatának, a filozófia filozófiájának (metafilozófia), a tudományok tudományának tartotta.