Georg Wilhelm Friedrich Hegel (1770-1831)

A történelem az Ész történeteként is felfogható. A változás, fejlődés fogalma kiemelendő, ezt ruházza fel tekintéllyel szemben az állandóval, az örökkévalóval. Az igazság ugyanis nem pillanatszerű, hanem a folyamatban jön létre – a megvalósulás folyamata, mikéntje szerves része a végső „beteljesülésnek”. Ez fontos alapelv Hegel filozófiájában, metafizikai nyelvre átültetve úgy lehet mondani, hogy a forma nem alárendelt a tartalomnak, nem csak rá van aggatva, hanem fontos, lényegi része. Az igazság egyenlő kifejlődésének folyamatával; az egész az igaz, de ez az összes rész ellentmondásait, kölcsönhatását is jelenti. Az ember kitüntetett helyet foglal el a folyamatban, mivel ő képes a történelemre reflektálni – ez nemcsak lehetősége, de feladata is. A világtörténelem szemlélete tulajdonképpen önreflexió, hiszen mi is a világszellem részei vagyunk, a vizsgálódás tárgya saját maga – az abszolút szellem, ami a vizsgálódó szubjektum is egyben. A szellem „magára találása” történelemfilozófiai szempontból az, amikor a szellem ráismer saját objektivitására, rájön, hogy azonos a vizsgált tárggyal. Ám ez nem egy szimpla azonosság, hanem reflektált azonosság. Itt újból ki kell hangsúlyozni a folyamat fontosságát az „igazság” szempontjából: csak azáltal lesz önmaga, hogy ráismer, reflektál, visszatekint erre az azonosságra.
A világtörténet filozófiájának feladata az is, hogy számot kell adnia a történelemben tapasztalható rosszról, szenvedésről – hogy egyeztethető ez össze a szellem önmagára találásával, az Ész történetével? A másik fontos kérdés: hogyan egyeztethetők össze az egyéni szabad cselekvések azzal a magasabbrendű szükségszerűséggel, hogy az egész folyamat a szellem önmegvalósítása? Hogyan cselekedhetek szabadon, ha a végső folyamat „eleve elrendelt”? ezek történelemfilozófiájának alapkérdései. Az első kérdésre a válasz az, hogy az ésszerűség csak úgy látható be, ha túllépünk saját individualitásunk korlátain és nem az egyéni, hanem a nembeli szempontokat nézzük. A második kérdés megválaszolásához bevezet Hegel egy kulcsfogalmat: ez az „Ész csele”. Ez azt jelenti, hogy a cselekvő egyén azt hiszi, személyes céljait követi, de az ilyen egyéni cselekvések összjátéka, végeredménye mégis a szellem szükségszerű megvalósulásának folyamata.

Befejezésül kiemeljük a hegeli rendszer talán legfontosabb elemét, a reflexiót. Fentebb láthattuk, hogy a szellem megvalósulásának döntő pillanata, amikor magára ismer – ennek jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni. A szubjektum önmagát tételező mozgást visz véghez. Önmagát teszi mássá, önmagán belül hoz létre különbséget, objektiválja magát, majd rájön, hogy szubjektív, rájön, hogy öntudatos szellem. Ebből még egy fontos következmény adódik, ami a Kanthoz való viszonyulásban is döntő jelentőségű. Az egész megismerési folyamat „kivitelezhetetlen” lenne, ha a kanti „magában való dolog” továbbra is fenn lenne tartva. Mivel önmegismerési folyamatról van szó, melyben a megismerő szubjektum rájön az objektummal való azonosságára, nem hihetjük azt, hogy a megismerendő dolog csak jelenségként van előttünk, maga valójában pedig kiismerhetetlen. „Maga a dolog” tárul fel az önmegismerési folyamatban, nincs választóvonal, sőt különbség sem megismerő és megismert között.