Hirdetés

Collingwood: A történelem eszméje: 4§-7§

8 perc olvasás
Collingwood: A történelem eszméje: 4§-7§

Collingwood szerint a történetírásnak a múltbeli tapasztalatok újraélésének kellene lennie. Alapkérdése, hogy a történész hogyan ismerheti meg a múltat. Mivel ez az ismeret sohasem lehet empirikus, így sohasem lehet teljesen pontos és tényszerű, egy olyan módszert kell alkalmazni, ami azért pontosabb, mintha minden ránk maradt írásbeli forrást tényszerűen elfogadnánk. Ógörögöknél a történetírás még empirikus volt. Nem abban a tekintetben, hogy a történetírók a helyszínen voltak, hanem abban, hogy első kézből kapott információkkal dolgoztak. A történelmi eseményben résztvevőktől kaptak információkat. Persze ott is tényeket igyekeztek kihúzni a delikvensből. Mondhatni jól átbeszélték a dolgot, mindig újra és újra feltettek kérdéseket. Ez az aktus hasonlítható akár egy kihallgatáshoz is.

Hirdetés

Hogy a mostani történetíró megismerhesse a tényeket, újra kell élnie magában az eseményeket. Végig kell gondolni, hogy mi abban a helyzetben, ismerve a körülményeket, mit tettünk volna. Végig gondolni annak az embernek a gondolatmenetét, akit éppen vizsgálnak. Felmerül az a kérdés, hogyha a gondolataktusom megegyezik, teszem azt Caesaréval, akkor azonos leszek-e vele. Válasza természetesen az, hogy nem. Ha például Euklidész elméletét végigviszem, és ez által megértem és belátom, hogy az egyenlő szárú háromszögeknél a szögek egyenlők, attól még nem leszek azonos az elmélet megalkotójával, vagy megörökítőjével. Kópiaelméletével azt szándékozik bizonyítani, hogy egy elmélkedés nem függ az időbeliségtől, bármikor folytatható, újra kezdhető.

Mert ha elkezdek gondolkodni valamin, de elkalandozik a gondolatom, még mindig vissza tudok térni ahhoz, amin elmélkedtem, és ettől az a gondolat még nem lesz más. Megjegyzi, hogy a megismerés nem puszta tudat áramlás, mert akkor ez egy csak előre haladó folyamat lenne, és nem lennénk képesek visszaemlékezni. Olyan lenne, mint egy nagyon gyors sodrású folyó, amin ha nagyon akarnánk, sem tudnánk visszafelé evezni. Alapvető gondolata, hogy az egyik szellem megismerheti egy másik szellem gondolati aktusát. És tényleg, ha belegondolunk, nem teszünk más, ha akár matematikát, magyart, fizikát vagy bármilyen tárgyú tudományt tanulmányozunk, csak a mai oktatásban nem mondják el, nem taníttatják meg a diákokkal, hogy azt, amit tanulnak ki alkotta meg, kinek a nevéhez fűződik. Mindent, amit tanulunk, valaki átgondolta már.

Amivel szerintem Collingwood nem foglalkozik az, hogy egy ugyanazon gondolat megismerhető, megérthető másfajta módon is. Például, amit a tanár közvetít felénk, ahogy elmagyarázza, lehet nem az a fajta gondolati aktus, mint ami a megalkotójára volt jellemző. Kérdés, hogy egy tényhez, csak egy fajta gondolatmenettel juthatunk–e el, vagy akár több oldalról is megközelíthető? Megeshet, hogy én átgondolok egy elméletet és jutok valamire, és  nem is hallottam arról az emberről, aki ugyanezt már előttem megtette. Lehet, hogy amire jutunk ugyanaz, de én teljesen más oldalról közelítettem meg ugyanazt a dolgot? Ez esetben ugyanaz a gondolati aktus volt? Collingwood azt mondja, hogy meg kell tudnunk különböztetni a két gondolati aktust. Az ő gondolata és az én gondolatom. Ezzel támasztja alá azt, hogy ha valakinek a gondolati aktusát átgondolom, „azonosulok” vele, attól én még nem leszek az a másik személy. A történetíráshoz szerinte nélkülözhetetlen az öntudat funkciója. Fontos szerepet kap ebben az újragondoló elméletben a szubjektivitás és objektivitás.

„ A gondolati aktus, amikor szubjektívvé válik, többé nem objektív, és így jelenbeliként nem múltbeli többé, csak úgy lehetek tudatában, mintegy általam itt és most végrehajtott aktusnak, s nem mint olyan aktusnak, ami egy másik időpontban valaki más hajtott végre.”. Ha én arra vagyok kíváncsi, hogy Caesar egy bizonyos cselekedetet miért pont azon a módon hajtott végre, ahogy azt tette, Collingwood szerint ha ismerem a tényeket, körülményeket, akkor átgondolhatom magamban és megértem majd, hogy mit miért tett. Ebben viszont szerintem sokkal több pszichológia van, mint filozófia vagy történelem.

Hirdetés

Mivel ő is egy teljesen más ember volt, más hatások érték, főképp más korban élt. Az, amit én tennék racionálisan abban a helyzetben, mint amit ő tett, valószínűleg két külön dolog, mivel két különböző egyéniség vagyunk. Azért sem tudunk, szerintem, így gondolkodni, újragondolni a döntésig vezető gondolatmenetet, mivel én más információkkal rendelkezem, mint ő. A mai ember, még ha el is akarja arra az időre felejteni azt a tudást, amit az óta felhalmozott az emberiség és abból magáévá tett, gondolataiban ez akkor is benne lesz. Másrészről az emberek hajlamosak plusz információkat is belegondolni egy bizonyos történelmi eseménybe, mint amennyi abban ténylegesen volt.

Következő felvetett kérdése, hogy miből lehet történeti ismeret. Szerinte csak abból, amit a történész magában újragondolhat. Szerinte például a természeti eseményekről nem lehet történelmi tudásunk. Számomra ez nem egészen világos. Attól, hogy nem emberek gondolatából, döntéséből, elhatározásából következik be egy esemény, miért ne lehetne belőle történeti ismeret. Az ilyen eseményekről is rendelkezünk írásos emlékekkel, például a korban élő emberek beszámolóiból. De ami még döntőbb, a nagy természeti katasztrófákat bizonyítani is lehet. Például vulkánkitöréseket kőzetmintákkal. Sokkal több pontosság és tényszerűség van benne, mint például egy történelmi háborúban, amiről ránk maradt írásos emlékeink vannak.

A történeti megismerésnek még egy feltétele van Collingwood szerint, történetesen, hogy az időbeli szakadékot át kell hidalni. Olyan tárgyúnak kell lennie a történelmi eseménynek, hogy a történész szellemében meg tudjon jelenni, de a történész szellemének is olyannak kell lennie, hogy be tudja azt fogadni. A történeti gondolkodás mindig reflexió. Mindig szándékosnak kell lennie, cselekedet szerkezettel kel rendelkeznie. Tevékenységében valamilyen tervet kell követnie, és szándékos gondolkodást.

Collingwood szerint azért tanulmányozzuk a történelmet, hogy önismeretre tegyünk szert. A történelem felfedésével tudhatjuk meg, hogy az ember szabad-e. A szabadságra ébredés abban áll, hogy a történész a régi korok embereit tanulmányozva, figyelembe véve a körülményeit, ráébred, hogy többféle döntést is hozhatott volna, de ő egyet kiválasztott, és amiért pont azt az egyet választotta, ebben testesül meg a szabadsága. A saját problémáit az ember a saját módszereivel képes megoldani.

A történeti gondolkodás Collingwood szerint a haladás. A haladás szempontjából két dolgot különböztet meg. A természeti haladás azonos az evolúció eszméjével. A történelmi, pedig Collingwood szavaival élve: „A történelmi haladás nem más, mint magának az emberi tevékenységnek a neve, amennyiben a cselekedetek olyan egymásutánja, ahol mindegyik a megelőzőből indul ki.” Ezek szerint Collingwood kizárná a történelem ciklikusságát? A történelem nem ismételheti önmagát?

Hirdetés

Talán arra gondolhat, hogyha az ember ismeri a történelmét, hogy milyen hibákat követett el, akkor azt nem fogja megtenni még egyszer? Erre egyszerű példa a világháború, abból is kettő volt. És nem kizárt, hogy lesz harmadik is. Vagy esetleg nem körbehaladást feltételez, hanem spirált? Számomra viszonylag egyértelmű, hogy a történelem nem csak egyenesen előre felé halad, mert felfedezhetőek hasonlóságok. Gondolom abból fakadóan, hogy mégiscsak emberek vagyunk, és vannak alapvető tulajdonságaink, amik nem csak a mindennapi közéleti cselekedeteinkben, hanem nagyszabású tömeges cselekede-tekben is fellelhetőek. Sokszor elkövetjük ugyan azokat a hibákat, csak lehet, hogy az odavezető út volt más.


Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!