A filozófia területei, a filozófiai felfogások kategorizálása

A filozófiát fel lehet osztani aszerint, hogy problémáit az egyes filozófusok hogyan közelítik meg. Vagyis lehet közelíteni a filozófia egyes felfogásai felől. Ezek a felfogások néha hosszabb történeti korszakokon (generációkon) át fennmaradnak. Így jönnek létre a filozófiai irányzatok. Ezek csoportosíthatóak az őket megalapozó felfogást kidolgozó filozófusra utalva. Így beszélünk platonizmusról, arisztoteliánizmusról, kartéziánus filozófiáról (Descartes-ra utalva), kantiánus filozófiáról, hegeliánizmusról, marxizmusról stb. Csoportosíthatóak azonban úgy is, hogy valamilyen, az irányzatot meghatározó gondolati motívumra utalunk.

Így nevezzük a minden ismeret tapasztalati eredetét valló irányzatot empirizmusnak, az ezt tagadó irányzatot racionalizmusnak, a természettudományos megismerés elsődlegességét valló irányzatot pozitivizmusnak, az életproblémák bizonyos vonatkozásaira összpontosító irányzatot egzisztencializmusnak, stb.

Vannak olyan csoportosítások, amelyek a felfogások történeti pozíciójára utalnak. Ilyen jellege van az olyan kategóriáknak, mint az ókori filozófia, középkori filozófia, újkori filozófia, illetve antik és modern filozófia. Bizonyos vonatkozásokban a földrajzi-kulturális kategorizálásnak is van jelentősége: keleti filozófia, nyugati filozófia, illetve angolszász filozófia, német filozófia.

A korhoz kötött csoportosítások némelyike tükröz filozófiai megközelítésmódokat is. Így például a patrisztika és a skolasztika alapvetően a keresztény filozófia bizonyos korszakait jelölik, de utalnak megközelítésmódokra is (a patrisztika inkább platonista volt, a skolasztika pedig inkább arisztoteliánus).

Azt is meg kell említeni, hogy vannak olyan kategorizációk, amelyek nem irányzatokra utalnak, de nem is földrajzi vagy időbeli viszonyokat fejeznek ki, hanem olyan alapvető koncepcionális alternatívákat, amelyek csaknem az összes filozófia felfogás jellemzésére alkalmasak. Amelyek így a filozófia minden korszakára vonatkoztathatóak, tekintet nélkül arra, hogy a filozófusok maguk használták-e őket az álláspontjuk megjelölésére.

Így például a filozófiák egy része azt vallja, hogy minden létező anyagi, míg mások szerint legalább a létezők egy része szellemi természetű. Az előbbi nézet a materializmus, az utóbbi az idealizmus. Vagy, a filozófiák egy része szerint a megismerés tárgyai tőlünk függetlenül léteznek (realizmus), míg mások szerint a megismerés tárgyai csak a mi elménkhez való viszonyukban léteznek (idealizmus egy másik értelemben), megint mások szerint semmi biztosítékunk nincsen rá, hogy léteznek (szkepticizmus).

Végül azt is meg kell említeni, hogy a filozófiai megközelítésmódok megkülönböztethetőek aszerint, hogy hogyan viszonyulnak a filozófiai problémákhoz: a filozófiai felfogásokat történetileg követve tárják fel őket, vagy kifejezetten a filozófiai problémákra és a releváns érvekre összpontosítanak. Az előbbit képviseli a filozófiatörténet, az utóbbit pedig nevezhetjük szisztematikus filozófiának.

A filozófiatörténetet világosan meg kell különböztetni az egyszerű doxográfiától (vagyis a filozófiai tanok egyszerű leírásától vagy ismertetésétől). A filozófiatörténet ugyanis maga arra irányul, hogy a filozófiai problémákat meg tudjuk oldani. A szisztematikus filozófiától nem tematikai ambíciói, hanem a szemléletmódja különbözteti meg. A filozófiai problémákat a történetileg kialakult filozófiai felfogásokra reflektálva próbálja feldolgozni. Ehhez értenie kell a filozófiai koncepciók jelentőségét, képesnek kell lennie rá, hogy felmérje azok igazságigényét.

Érdemes az elmondottak fényében tisztázni, hogy miről is szól majd ez a kurzus. Ami a filozófia tárgyterületeit illeti, a gyakorlati filozófiára összpontosítunk majd (főleg az erkölcsfilozófiára), de mivel a modern gyakorlati filozófia sorsa összefonódott az alapfilozófia bizonyos tendenciáival, az újkori ontológiát és episztemológiát is nyomon követjük a 17. századtól a 19. század elejéig. A jogfilozófiát is érintő jelentőségük miatt tárgyaljuk majd a 20. századi filozófia két ‘divatos’ területét: a nyelvfilozófiát és a hermeneutikát. Már ebből is látszik, hogy kifejezetten az újkori (modern) filozófiával foglalkozunk, az ókorira és a középkorira csak utalásokat teszünk. A filozófiatörténeti és a szisztematikus filozófiai megközelítést pedig kombináljuk. A gyakorlati filozófiát szisztematikus elemzéssel határoljuk körül, de aztán beágyazzuk a modern filozófia történetébe.