TITIRUS ÉS MOERIS

2 perc olvasás

TITIRUS ÉS MOERIS – Vörösmarty Mihály

TITIRUS

Bátya, mi bús dallal feleselnek az erdeji bércek?
Melyre liget komorúl, a gallyak földig hajolnak.
Fűlmile, mint ezelőtt nem vidít hangicsolással,
Melyre berek szomorú gözzét sűrítve okádja
S ágról ágra repes páratlan gerlice sírva.
Vagy tán tőled ered sajnos panaszoknak ez árja?

Hirdetés

MOERIS

Tőlem. – Öcsém, s e tölgy fáknak hűves ernyei eddég
Nyájamnak takaróji, dalom vig rejteki voltak.
Most immár panaszos szavaimnak visszaverőji.
Dafnis halála okoz, s hárít kebelemre keservet.
Őt már, gyászos eset! Földnek gyomrába lezártuk
Kedvelt nyájának hív Pásztori, s szivbeli könnyel
Áldoztunk panaszokkal elegy gyász dombja füvének.
Csak hűlt hamvainak, mondám, gyász dombja füvének!

TITIRUS

Moeri, közös velem is fájdalmad, s sajnosan értem,
Hogy elenyészett jó tettekkel láttatos élte.
Téged azomba talán kisegítlek bánataidból:
Jersze velem, s űzd nyájadat is ligetekre, holottan
Múlatnak több Pásztoraink s juhaikra homályos
Gallyak alól gyakran kitekéntnek, jersze, keserved
Enyheit ott lelhetd, bármily nagy vesztedet érzed,
Vídúlj; – őt az Egek boldog kebelökbe fogadták.

MOERIS

Elsietek veled Hozzájok, s elválok örökre.
Elhagyatott nyájam zordon bércekre, hegyekre.
Vígadj, hogyha talán elválásunknak örűlhetsz.
Én Hozzájuk ugyan veled elmegyek, e kies hegynek
Zöld alján bús nyájamat is majd arra szorítom.
És ha (miként mondád) a Pásztorok ott heverésznek,
Végső éjet köztök lesz tölteni kedvem.

TITIRUS

Ne szomoríts, tréfáiddal, mert engemet illet,
Főképen mikor ily szomorú szükségre szorúlék.

Pest, 1817