Hirdetés

(TÉGEDET, AKI VELEM…)

3 perc olvasás

(TÉGEDET, AKI VELEM…) – Vörösmarty Mihály

Tégedet, aki velem nyájas zsengékre kifejlő
     Korban együtt buzgál járni az ősi nyomon,
Tégedet, Udvardim, feledékeny csendbe merűlni
     Hagyjalak, a hűség szép neve, puszta – hiú?
Kiskori távolesés örökön nem szünteti a szív
     Forró érzeteit, csak kis homályba veti,
Melyből a tartós emlék életre kifejti,
     Mint hüves harmati csepp a ligetek füveit.
Elválánk, – im félbeszakadt az előbbi barátság
     S a haladékony idő bontakozásba vetett.
Mert bátor levelink hírt vinni tudának, azokban
     Csak szűk és száraz dolgok akadnak elő.
S bár hű közlőnk is, félénken járnak előnkbe,
     Mint kiket a kicsapás durva gyanúja szorít.
Miskám! A vak eset minket tova szóra, s azóta
     Sorsodat a rossz hír kétesen adja elő:
Mondják, (ha csak ugyan méltók hitelemre) hogy elszórt
     Gyenge reményidtől a könyörűltlen erő:
S a fenn végzetnek szava tilt most téged előbbi
     Pályádon buzgó szivvel eredni, – ne félj.
Ám a puszta vidék megnyugtat nyájas ölében,
     Hol majd múlt bajidon kedves örömre fakadsz,
Mint ki kemény sebbel megrakva csatának helyéről
     Megmaradott éltét szép nyugalomba teszi.
Vagy mint vésztől ment révész, ki öbölbe hevervén
     A hullámló zajt biztosan hallja, s örűl.
Így, ha megállapodol, megvethetd csended helyében
     A váras zajait s annak ezernyi dühét.
Béke magány kísér ottan, s nem dúlja szivednek
     Érzésit csapodár módon az álnok erő.
A tavasz erdőkön gyönyörödve ujítja virányit,
     Hol gyors habjaikat csermelyek öntik alá.
A szentes berkek lakosik zenegésit ajánlák
     Kényednek, suhogó lombok hüs árnyaikat.
Hogyha sütő meleget a nyár ránk hozza, Te láthatsz
     Sárga kalászokkal habzani víg teleket.
Míg mi henyén pihegünk a rest gőz s porba, Te addig
     A hűs róna között andalodásba merűlsz
S jegyzed az elmultak tűkrében előbbi ügyednek
     Szánatlan bajait, s a haladékony időt,
Mely egyesűlésünk tárgyának régi tanúja,
     S a nem várt jeleket tünteti mostan elő.
Változik ez mindég, s vele változik emberi pályánk,
     Egy kivesző támaszt Léte helyébe ezert.
S mint a Fölsőbbek szabják, úgy semmibe dőlnek
     A voltak, s kiderűl, ami homályba nyögött.
Héj! mi is álmunkból fölocsódva Hazánkkal elégszünk,
     Mely szűk volt ezelőtt, füstbe kel, ami hiú!
Hajdani képzésink komor üszke világtalan áll most
     A nem csalfa Való mostani fénye előtt.

Pest, 1818-1819


Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!