(MÉRT NEVEZEL…)
(MÉRT NEVEZEL…) – Vörösmarty Mihály
Mért nevezel, már most mondd meg, változni tudónak,
Nemde okult az most, oktalan aki vala.
És ez a kétszinüség van bennem, melyre felindúlt
Bosszúló verssel gyúladozó kebeled.
Nemde talám koszorúd méltatlan elragadóját
Üldözöd, s igy szánod aljasodásod okát?
Vagy tám más okból indúltál ellenem álnok –
Szívű! s nem mertél szembe kijönni velem.
Visszavonó kétszínü vagyok: habozólag okádtad
Rám feddő szavaid, illenek, ámde reád.
Mert egyedűl dícsérni lehet, aki érdemes arra
És legyalázni, kinek tettei arra valók.
E vétkem szemeidbe miként tűnt? álmodozál tám,
Ezt amidőn rútúl ám igazitni meréd.
Hogyha pedig mostan megelőzöl, s nyert koszorúmtól
Én elesek, halljad erre miként felelek:
Amely mostoha sors csuffá tett, és lealázott,
Majd valahára viszont, még ugyanaz felemel.
Légyen elég már végre neked ezt hallani tőlem:
Ily alacsonsággal, hogy Te ne szólj ezután.
Rút cudar az s csapodár lélek aki inti barátját
Forró mérgébűl, s rontja, gyalázza nevét.
Oly vad vélekedés mellett mérgedben epedjen
Búsongó szíved, mást gyakoroljon eszed.
Pest, 1816