Hirdetés

Második rész

10 perc olvasás

Második rész – Vajda János

“Szent István nap ide, szent Mihály nap oda,
Követem, tisztesség, ha nem esik, mondva:
Majd csak elviselem, amit a sors rám mért;
Áldja isten hozzám való jó voltáért.”

Ilyen emberséggel szólva gazdájának,
Ezzel aztán neki a nagy pusztaságnak.
Égető siványon, süppedő mocsáron
Keresztülbotorkál tizenkét határon.

Rászakad az éjjel, nagy a szomja, éhe;
Fogyatékán ami kevés pénzecskéje.
Sötétek a házak, hanem egy még nyitva;
Ablakai sorban kivilágosítva.

Udvarán nagy állás, kapuja kitárva.
Cimbalomszó, ének hallik az utcára.
Hátha akad itten valami szerencse?
Már csak ő is benéz, hogy búját felejtse.

Étel, ital minden asztalon és kártya.
Durák, ferbli s egyéb játék nagyban járja,
Helybeli s jövevény, sok utas, vásáros;
Mesterember, kalmár, ki vevő, ki áros;

Görögök, cincárok, vásárokra járók,
Dióverő babkár, nagyhasu bojárok.
Van itt hajcsár, kinál teli bugyelláris.
Előtte a bankban halom arany már is.

Hogy ő is helyet fog az ajtósarokba,
Hát a palack bort ki hozza neki oda?
Áthül a vér benne végig egyszeriben.
Hiszen ez Aranka! Mit csinál ez itten?

Vendégek közt jár-kel, bort az asztalokra
Parancsolat szerint kinek-kinek hordja.
Egyik-másik, jaj, hogy csípne egyet rajta!
Neve mindenütt csak: lelkem, eszemadta.

Eleinte menne innen el világgá.
Haj, de mikor úgyis maga előtt látná!
Nem is úgy, mint eddig, egyedül magában:
Valami himpellér ölelő karjában.

És ha itt marad, hát mi lesz itt belőle?
Még utóbb, attól tart, valakit megölne.
S azzal is mit érne? – szerelem, szerelem,
Egynek öröm, másnak de nagy veszedelem!

Hogy is menne? Mintha ezer mázsa volna;
Lába oda volna nőve a pallóba.
Pedig az egész ház fölfelé forg véle…
– No de lám Aranka oda ül melléje.

Szólogatja vigan: “Hohó, jó barátom!
Elszöktél utánam? no jó, megbocsátom.”
És beinti, tolja egy külön kamrába.
Hoz elébe egy jó ital bort kupába.

Mert úgy nézzen ám most szemébe, hogy itten
Ami retyemotya, az övé de minden.
Hogy utolszor voltak együtt, jöttek érte
Kocsival, hogy meghalt fogadós testvére.

Jó, hogy itt van, most már maradjon is vélek.
Férfi lesz a háznál, legalább nem félnek.
Majd kiadja őt is közeli rokonnak.
Különben mit bánja, akármit is mondnak?

Tartja szóval, és hogy az időt felejtsék,
Hányja föl a kártyát, mond neki szerencsét.
“Jaj te golyhó – ugymond -, hisz neked sok jó áll,
Azazhogy csak állna, hogyha ügyes volnál.

Nyereség, rakás pénz, igen közel hozzád,
S ej, te kópé, egy szép leány is gondol rád.”
Csoda-e, ha szegény Ábel feje szédül
Ennyi kedvességtül, ennyi szép beszédtül?

“Tudom én, folytatja, már csak meg is mondom,
Hogy szerezhetnél sok, – sok pénzt könnyü módon.
Harminc falu árán – nos nem elég drágán? –
Megtanultam én mind, ami fortély kártyán.

Kutya harapását kösd be a szőrével,
Nyernők vissza kártyán, mi azon veszett el!
Könnyü dolog ám az, ha fejedben titka.
Zárat a kulcsával gyerek is kinyitja.”

S kezdi magyarázni, mutatja is egybe,
Mi különbség óra és leheletjegybe.
Rá nem jön magától a legélesebb ész;
De így megmutatva gyerekség az egész…

Hogyan kell a nyerőt elkeverés közbe
Alul a kis ujjal szedegetni össze.
És ha elemelték, hogyan tegye rája,
A másik csomót, hogy újra föltalálja.

Tartsd magadnak, ha jó van a tetejében;
Alóla a rosszat másnak, észrevétlen.
És a többi, szóval, ami hamisság van,
Megmutatja szemmel látható példában.

És hogy lássa azt is, mennyire nem rege,
Amiket beszélt itt, viszi a terembe,
Öltöztetve előbb úrias ruhába,
Ami elhalt bátyja után maradt rája.

Ott egy sápadt arcu nyurga, száraz ember
Hosszu ujjaival épen kártyát kever.
Ez a minden hamis kártyások királya.
Sok azért is játszik vele, hogy csodálja.

Sipkaellenzője húzva a szemére.
Hideg, nyugodt, szótlan, talán nincs is vére.
Nyer, veszít, az mindegy; pénz előtte polyva.
Sőt, ha nyer, még olykor mintha boszus volna.

Óra – gőzhajógép össze nem vág szebben,
Mint ahogy a kártya e száraz kezekben.
Ábel nézi, nézi, s nem fogy a csodája.
Hátha ő is tudná, hátha megpróbálja?

Szembe állott ő már bömbölő bikával,
Vasvilla szemével, nagy füstös nyakával;
De amit ez ember előtte véghez vitt,
Neki nehezebbnek, nagyobb tusnak tetszik.

Nem telik belé több, háromnegyed óra,
Már a többi játszik csak becsületszóra.
Gyűrű, drágakő már hatszor is zálogba,
Amíg ő nagylelkű gőggel visszadobja.

Hát imhol megint egy nála bátrabb ember!
Már megint egy dolog, mit ő tenni nem mer?
Úgy van, úgy, bizonnyal… el van ő maradva;
Ez a tapasztalás ejti mély bánatba.

Nem is a nyereség, csapja meg a mennykő!
Amit megohajtott, amit irigyelt ő,
Az a rendíthetlen, szemtelen bátorság:
Nem fél, hogy a kártyát szeme közé csapják?

Nem meri, nem meri! ejnye aki lelke!
E szót önmagától hallva sem szerette.
Csak azért is meri…! neki is megy majd az.
Még Aranka is igy: “Csak ne légy oly mamlasz!”

Nekiül és hévvel szenvedéllyel folyvást
Tanulja a fortélyt, mindenféle forgást;
Addig-addig, hogy már semmit sem téveszt ő;
Úgy csinál meg mindent, mint egy szemfényvesztő.

Mindazáltal mégis jobb lesz egyelőre
Kezdeni, tudatlan, faragatlan körbe.
Van elég iszákos kefekötő, varga,
Kinek feje nehéz, teli van a marka.

Aj, hogy az a kártya hogy áll a kezekbe!
Mintha ujjuk fagytól volna gémberedve.
Ó, szent együgyüség, gyanutlan jámborság!
Legalább a magad lapját ne mutasd hát!

Ki zsebkendővégből, ki harisnyaszárbul
Szedi, ami kis pénzt hozott a vásárrul.
Ezek előtt ugyan mutathatná bátran,
Ami ördögsége az új tudományban.

No de hát már most ő ezeket lefőzze,
Pénzüket ily könnyü szerrel szedje össze?
Úgy cselekedjék-e, mint a kapcabetyár,
Ki előtt a gazdag, a szegény mindegy már?

Tör a szegény özvegyasszony lakására,
Kinek nyakán öt-hat neveletlen árva,
S nincs egyebe, mint egy borjas tehénkéje? –
Ilyen gondolatot forgat elméjébe.

No de legalább csak egy fogást próbára!
Csak egyet, ez elég lenne mostanára…
Csak az első lépés lenne most megtéve!
Társainak ugyis nagy a szerencséje.

Tudj’ az ördög! nem megy rá a keze sehogy.
Pedig, teringettét, pénze utóbb elfogy.
És a vége az lesz, hogy még kinevetik,
Ez ügyefogyottak, e fajankók… ej mit?!

Egyet fordul és megy a másik szobába,
Akad ottan előkelőbb társasága,
Kiket a pénz fölvet, akiket nem sajnál:
Ha itt a fej, minek kezdje el a talpnál?

Adói, vevői hizó göbölyöknek,
Maguk is a zsírtól csakugy tündökölnek.
Utazó kalmárok, ravasz lócsiszárok,
A lovat két áron adják a császárnak.

Ahol oly kövér a test és bugyelláris,
Egy kis köpölyözés még talán használ is.
Hát közéjük ül, csak azért is, hogy lássa,
Lesz-e itt is vajjon, és mi kifogása?

Hát biz itt már nincs, de hogy valami baj van,
Az való; csak hogy mi, az megfoghatatlan.
Eleinte nyer, de megfordul a kerék.
Meleg van, de arcán hideg a verejték.

No most, hogy egyszerre sokat tesznek tél-tul,
Kellene segítség a tanult fortélytul!
Most, hogy a szerencse amoda csapott át,
Kellene csinálni ügyesen a “voltát”.

Ami legfelül van, neki való volna,
Ügyesen a semmit csusztatná alóla.
Elibe időnként jó piros bort tesznek;
Huzogatja buzgón belőle a “mersz”-et.

No most még csak ez kell, zavarát tetézni!
Aranka is oda áll elébe s nézi,
Éspedig oly furcsán… ki se találhatja,
Voltakép most róla mi a gondolatja?

Ahogy ott egymáson gömbölyü két karja,
Csintalan vonagló ajkait harapja,
Mint az olyan, aki attól fél, hogy egybe
– Ki nem állja tovább – elfakad nevetve…

Szegény Ábel irul-pirul, haloványul.
Szégyene füröszti melegbe pogányul.
Látja maga magát szörnyü ügyetlennek.
Képzeli, most rajta mások hogy nevetnek…

Mert hiába minden, ami nem megy, nem megy;
Nem telik hamisság tőle egyetlen egy!
Nem sül el a fortély, hasztalan tanulta.
Neki ugyan nehéz ez a könnyü munka!

Már csak az a gondja, nézel szemre-főre,
Hogy mehetne innen ki a levegőre;
Ki a levegőre, a világ végére,
Ahol innen senki nehogy utolérje!

Hát ahogy eluszott utolsó forintja,
Azt a cudar kártyát jól oda suhintja,
Hogy csak ugy repül szét, maga meg kitámolyg.
Nem való ez neki, üsse meg a tályog!

Megy ki a fészerbe, Aranka utána.
Ez a tartózkodást már tovább nem állja.
Olyan nagy a kedve, rakoncátlan, pajzán,
Úgy nevet, hogy könnye csordul a két arcán.

Szegény Ábel ugyan veszi igen zokon,
De belátja, van mit nevetni a dolgon.
A nyájas köszöntés ott reked a torkán,
S útnak ered megint hirtelen, mogorván,

Marasztaná pedig örömest Aranka,
De a nagy nevetés még erőt vesz rajta.
Csak mikor belőle lassanként ocsudik,
Lót-fut erre-arra, cselédeket lódít,

Hogy keressék, hozzák mindenáron vissza.
Megvigasztalódik mégis, abba bízva,
Ha a csaplárnénak nem lesz, kit szalasszon,
Majd fölkeresteti a – hercegkisasszony.


Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!