Az őrült költő

Az őrült költő – Vajda János

Mi zeng körűlem oly rút hangokat?
Szunyogzengés vagy krokodilrivás?
Hisz én a földtől oly messze vagyok,
– Vagy égre hallik az ebugatás?
Pedig e hangok ismerőseim…
Mégis most mindjárt megszalasztanak,
El innen, el! – Ez az bizonyosan,
A mézes-mázos emberi ajak…

Költészet! – fölverték templomodat,
Oltárod rombolják ördögfiak,
Szent orgonádat verdesik vadúl,
És benned lakodalmat tartanak,
Alád pedig mély kriptát ástanak,
Hová a gondolat temettetett…
Emlékezet, szobrod lerontaték
A képzelődésnek sírja felett!…

Szegény világ! Te férges almafa,
Tudod-e hős Sámson történetét?
Megrázta a ház főoszlopait,
S oda temette ezrek életét.
Férgeknek mért nevelsz gyümölcsöket?
Utóbb majd gyökerednek állanak,
Rázd meg haragodban törzsöködet,
S gyümölcsöd, férgeid lehullanak!

S ha majd világ, végső napod beáll,
És sírrá változand át üreged,
Utódodnak, mely rád következik,
Megírom én a végrendeletet.
Megírom, hogy teremtsen életet,
Új emberfajt és új állatokat…
De a képzelődést felejtse ki…
Aztán teremthet bátran kínokat!…