Hirdetés

Annak sírján, kit ő szeretett

2 perc olvasás

Annak sírján, kit ő szeretett – Vajda János

Ki nem irigyeltem királyokat,
Irígyed voltam, jó halott.
Kit egyre csalt az élet, a halál
Nekem elégtételt adott.
Régen por és árnyék vagy már, aki
Szeretve voltál általa;
Koporsód nyílt meg épen, amidőn
Nyílt volna mennyed ajtaja.

S én, mint győztes, ellene fölé,
Sírodra téve lábomat:
Én élek, és te halva vagy! sivár
Diadalom e gondolat…
És mégis… hogyha tán szivembe lát
Köröttem lengő szellemed,
És látod benn a kétely ördögét,
Mely gúnyosan vigyorg, nevet:

Úgy szánakozol e diadalon!
Míg bujtogat a gyáva ész,
Szivemben őrjöng ádáz bosszuvágy,
Kétségbeesvén, hogy nem élsz!
Oh, szólj, felelj, oszlasd el kételyem!
Sirodba zárva a titok.
“Ki hallgat, az megegyezik”… De nem!
Hiszen nem szólhat a halott!

Ó, por, hamu e koporsó alatt…
Szél, mely suhansz e hamuval,
Fű a holt ajkból, ha az összeért
Az ő legédesb ajkival:
Im itt egy ifju élet, az enyém!
Ha elcserélhetnők a sort:
Éledjetek föl, s legyek én a por,
Mit a mohó szél messze hord!…


Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!