A rab halála

A rab halála – Vajda János

Kopogtatnak ajtómon… lelkemre
Sejtelmek rózsás felhője száll;
Azt suttogja egy sötét lakója
Szenvedő lelkemnek: ‘a halál!’
Kedves vendég… de hadd imádkozzam,
Várj kevéssé, majd ajtót nyitok…
– Zsarnokok! – egy percnyi szabadságot,
Csak egy percnyit, amíg meghalok!

Mi a börtön sötét éjszakája?
Itten éltem át egy életet;
Ifju voltam, szellemem szikrája
Világitott nékem nap helyett.
De amit nem vehetett el ember,
Elrablák azt az évek, napok…
– Zsarnokok! – egy percnyi szabadságot,
Csak egy percnyit, amíg meghalok!

Szabadságért éltem én örökké,
– De ki éli kedvén életét?
Rabbá lettem, s e kemény falak közt
Összezúztam lelkem erejét!
Testvéremmé nőtt már itten a lánc,
Nélküle tán menni se tudok;
De azért egy percnyi szabadságot,
Csak egy percnyit, amíg meghalok!

Börtönömnek legelső vendége,
Jöjj be hozzánk jószívű halál,
Megadod te, amit emberek közt
A nagy lélek sohase talál.
Jöjj be hozzám zarándok csuhádban
Te közös, igénytelen barát.
– Zsarnokok! – egy percnyi rabságot még,
Itt már az, ki szabadságot ád!