SÖTÉTEDIK…

SÖTÉTEDIK… – Tóth Árpád

Sötétedik. – Az esti napfény távozó tüzét
Hunyorgatják még álmosan a csendes ormok,
S az alkony, mint gyászfátylas, bús bibornok,
Utolsó áldását a búsan felvonagló tájon csendben hinti szét.

Midőn feléd lábujjhegyen az Álom közelít,
Légy áldva, táj, te derűs, pihenj, ki szültél szőke Aratást és édesajkú Szüretet,
S ki rabtartódat, az embert, bölcs mosollyal tűröd, táplálod s szereted,
S várod nagy türelmesen, hogy bölcs lesz végre, mint te és szelíd.

Feledd, hogy görcs kezében most a kard
Ős, barbár fénnyel villog, s hogy ezer
Új és finom csudájuk rútra vetkezett, s lőn gyilkolásra szörnyü szer,
S ki már hozzád tért s arat, és… szívedre elfektette, óvd meg és takard.
Szorítsd erősen kebledhez, fülei immár mit se halljanak,
Szétlankadt ajka közé ágyazd mécsvirág bogos, némító gyökerét,
Ne hallja már, hogy a szél oly furcsán szól,
Minthogyha sírást hozna, halk ezüstöt, gyerekét,
Mert tán halottul is még sóhajra hajolna össze a két vértelen ajak.