RICHÁRD

RICHÁRD – Tóth Árpád

Koravén, könnyes volt az alkony,
A rengő vashidakon át
Zúgtak az őszi harsonák.
Beléptem a homályos ajtón.
A bolt csendes volt és setét;
Benn bús anyóka üldögélt,
Köhécselt, s ringó sárga drótra
Lankadt rózsákat kötözött,
Fakó, vén vázái között
Halkan köszöntött, régi módra.

Mért mentem be, nem is tudom,
Lágy rózsák közt kúszott az ujjam,
Csuklóm csókolta szomorúan
Sok illatos, meleg szirom,
S elindultam velük az éjbe;
Hová?… nem tudták ők se, én se,
Az utcákra leszállt a köd.
Csak mentem, s elmémben csak az járt,
Hogy tegnap este, épp ilyentájt
Szegény Richárd mellébe lőtt.

Egy tárt kapus palota mellett
Nagy bútorkocsi vesztegelt,
Késő költözködők cipeltek
Puha, öblös karszékeket,
Fenn négy fehér ablak világolt,
S a zuzmarás kocsis reám szólt:
„Jó meleg lehet odafenn…”
Mosolyogtam, s fázott az ajkam,
Ó, hol vár a nagy alkonyatban
Én rám is tűzhely, Istenem…

S eszembe tűnt egy régi este,
Kis fickók voltunk én s Richárd:
Úgy volt, hogy mennem kellett messze,
Járni idegen iskolát.
Kis ládámon a hosszu éjben
Zokogtam a bús lámpafényen,
Richárd vígasztalt: „Ej, szamár…”
S elvont szájjal mókázni kezdett,
Könnyezve is nevetnem kellett,
Ó jaj, halott már az a száj…

S belémarkoltam a csokorba,
Mely ujjaim közt reszketett,
A sok meleg, lágy levelet
A szél lázas arcomra szórta.
S kábult szemem sok össze-vissza
Képet látott: illatos, tiszta
Ágyat s zümmögő szamovárt…
Sírtam… s elmémben egyre az járt,
Hogy tegnap este, épp ilyentájt,
Mellébe lőtt szegény Richárd…