Hirdetés

ESDEKLÉS

ESDEKLÉS – Tóth Árpád

Ím sírván esdekellek,
És áhítatom reszkető mécsét
Meggyújtom oltárod mellett,
Ó, Reménység!
Istenség, kit alkottam magamnak
Simogatónak, kegyesnek, halknak,
S akit sovány s fáradt karom
Föl, egekbe emel, hogy nékem
Is legyen valakim az égben,
S kinek áldását, ha még lehet,
Akarom.

Hallod? – hozzád hárfázik halk kara
Szelíden gyűrt ruhájú vágyaimnak,
E bús papnőknek, kiknek sohse ringat
Bölcsőt kezük, a teljesülés arany bölcsejét,
S mégis, szemük, a könnyezésig,
Csak feléd néz, csak feléd,
S finom ujjuk alatt a hárfa zsong –
De közben ím setét litániám jajong:

Ó, tudod-e? – bús tűz vagyok én,
Láng, mely gonosz szelek közt kavarog,
Égi szikra tán,
De földre fúttak titkos viharok –
S jaj, jaj,
Már a magam bús tűzvésze vagyok!

És part is vagyok, magányos és árva,
A végtelenség szegény határa,
Kit ős búk ős dagálya látogat,
S fakasztanék a fanyar iszapon
Édes virágokat –
De jaj, jaj,
A part már remeg és szakad!

És nyíl is vagyok, lélek, szárnyaló,
Ki túlrepülnék minden csillagképen,
Megkeresném a Végzet trónusát,
Hogy bíbor kárpitját suhogva tépjem,
Nyíl, kire a lét bús izenete
Van felróva, az örök és setét:
“Miért? miért? miért?”
De jaj, jaj,
Már visszahull a nyíl, és önmagamba tép!

És szív vagyok, bíbor dobogás,
Önmagát betegítő bús kerengés,
Szenvedély és szenvedés
Tömlője, szív –
És ideg vagyok, nyomorú háló,
Önmagam fojtó, mind sajgóbbra váló,
És könny vagyok és sóhaj –
Ó, jaj,
Ember vagyok és költő, s esdve hív
Szelíd Remény! setét litániám:
Altatón bár, áltatón bár, ó, hajolj le rám!


Iratkozz fel hírlevelünkreNe maradj le a legújabb tételekről!

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!