Hirdetés

A SORBONNE HALOTTJA

A SORBONNE HALOTTJA – Tóth Árpád

Szegény beteg Margotnak menni kellett,
Nem segíthettek a fanyar porok,
Elfúlt mellében a tüzes lehellet
A nagy házban, hol halk apácák mellett
Az ágy szélén a rőt Láz kuporog.

Utolszor a kis Briand járt fenn nála,
Akit a rendház végképp kicsapott,
Margot megszidta, úgy mint hajdanába:
“Briand, már megint megnőtt a szakálla,
Sohse láttam még ilyen kispapot!”

Aztán kérte, szavaljon Bossuetből
Az “útra” egy-két jámbor részletet,
S nézte “útját”, mely messze-messze kékül,
Majd hirtelen, mint aki mélybe szédül,
Elalélt, s halvány ajka reszketett.

Lassan éledt, s forgatva Briand gombját,
– Kedvenc szokása volt, mikor beszélt, –
Halkan suttogta: “Most már Kunigundát
Fogják szeretni, azt a szőke lomhát,
Ki hajnalig elissza az eszét!”

“De mégis, majd keressék meg, Briandkám,
Az én agyonfestett arcképemet,
A Paul művét, a címe: ‘Görög kánkán’,
S szögezzék ki egy korcsmai gerendán,
Hadd őrizgesse az emlékemet…”
“Aztán… vigyázzanak… a kis… japánra…!”

                         *

Mikor temették, hűs nap volt, borult,
Vitte a Sorbonne sok kósza diákja,
Köztük a japán, a kis sárga páva
Cipelte a nagy babérkoszorút.

S hétféle nyelven, szomorúan, lágyan
Szól most róla sok furcsa versezet,
A “Tokiói Cseresnyevirág”-ban,
E lapban s mindenfelé a világban,
Míg ott fenn Margot tapsol és nevet.


Iratkozz fel hírlevelünkreNe maradj le a legújabb tételekről!

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!