VARRÓ LEÁNY.
VARRÓ LEÁNY. – Tompa Mihály
Nagy-karácson éjszakáján
Barna gyolcs a lány ölében;
S míg a gyolcsot varrja némán:
Bús köny reszket szeme héján
S halvány ajka sóhajt mélyen.
Harangoznak szent misére,
Ének zeng a születettnek!
S hogy lelkére vígasz jőjön:
Földre hull a hideg földön
S hő fohászi ömledeznek.
De a lányka bús szivének
Nem hoz enyhet az imádság!
Kinek abban éltet kére,
Melegséget hült szivére:
Holtan fekszik, – sirját ássák.
————-
Reggel váltja a nagy éjet,
Vőlegénye elmegy messze!
S hogy a mátka végbucsúja
Csókban, könyben rája húlla:
A koporsó beszegezve.
Elindúl a gyász kiséret,
Énekelnek búsan, halkan…
S mit a hű lány összeölte:
A koporsó szemfedője
Lobog, csattog a viharban.
Domború a sirhalom már
A lenn-nyugvó hamvát födni;
(A harang is végsőt kondúl)
S hóval hintve a vihartúl,
Fehér, csendes mint a többi.
————-
Kis-karácson éjszakáján
Jő az álom szenderítőn;
S a hű mátkát koszorúsan,
Lánybaráti némán, búsan
Ott virasztják, a terítőn.
A vers szövege első megjelenésekor ez volt:
Nagy karácson éjszakáján
Barna gyolcs a lány ölébe’,
S percein az éjmagánynak
Keble súlyos bánatának
Bús könyűje gyűl szemébe.
S im harang, az éj felében
Szent misére intve, szólal:
Mig egyházban zeng az ének
A magas szülött nevének
Hívők ajkin buzgalommal:
Térdre hull az éj leánya,
– Nincs valóján semmi földi –
S mig az éji mécs sugára
Glóriát fest homlokára:
Hő imáját mennybe küldi.
Ah de nem leng égi béke
A szelíd imádkozóra;
Akiért mondá imáját,
Megfutá e kurta pályát,
S fel nem ébred földi szóra.
Fellegekkel csókolózva
Felmosolyg a nap koránya;
Küzdve kínos érzetével
Elborítja gyászkönyével
Kedvesét a bú leánya.
Rácsókolva végbucsúját,
Oly sötét, oly bús az élet!
Édes álma, szép reménye,
Mélyen alvó vőlegénye
Sirkövénél szétenyészett!
Ének zendül s gyászkoporsót
Tesznek a sír jég-ölébe;
Amit a hű mátka varrott,
Szemfedője rajta leng ott
Téli nap havas szelébe’.
————-
Kis karácsony éjszakáján
Jő az álom szenderítőn,
Lány-baráti fájdalommal,
– Egy ajkán fagyott mosollyal –
Őt virasztják a terítőn.
