TÉLI REGGELEN.
TÉLI REGGELEN. – Tompa Mihály
Elmult az éjszaka, – s nem mult el setét;
A földre szegzi még zordon tekintetét
E lomha rém, amint hátrálva távozik;
A nappal oly rövid! nincs ékes hajnala,
S elébb, mintsem szelíd alkonyba hajlana.
Megint csillagtalan, vak éjjé változik.
A reggel s ébredés óráin nincs öröm!
Minden bizonytalan s torz, – által a ködön;
Téves, csalárd az út homályban, éjszakán;
Ki vándorol s a jó irányt nem véti el,
A széljárásra néz, s mikor támad: figyel,
S megy ama jó vezér, a szív őrszózatán.
A föld békén pihen. – De arca, keble hűlt…
Az élet főoka: a meleg elrepűlt;
Ah síri álom ez, s nem érzett nyúgalom!
Nem az, melyben félig viraszt az öntudat,
S a béhunyt szem halott helyett alvót mutat,
A szív dobog s foly a lélekzet szabadon.
Lelkünk ohajt fénylőt, mozgalmast, hangzatost;
De homály, dermedés, némultság bántja most!
Magába zárkozik, beteg s boldogtalan…
Felkél a gondolat s gyorsan kerűlve meg
– Mint a tért a galamb, – világot, életet:
Szomorún tér haza, mert a táj lombtalan.
Dicső mennyboltozat kéklő végetlene!
Hatalmas, rengeteg, hullám, illat, zene!
Eltűnt…! kopár a föld, borús az égi
Pára s felleg között bujkál a sárga nap,
Siet, hogy a határt elérje hamarabb,
Mint egy koronáját vesztett futó király.
De, – nem járnak fent e sötétlő fellegek, –
A sűrü köd csak az ember körűl lebeg,
Mig téged, menny Ura! világosság ölel…
A mindenségnek a létellel ezt adád…!
– Mért köti bé a föld homállyal önmagát,
Mint a bogár, amely vesztéhez áll közel!
Mily némaság s halál! Oh, alkotó Erő!
Ki, hogy dicsőitsen, hozál mindent elő.
Mikép mivelje azt a néma s aki holt?
Bocsásd ki lelkedet. s ég, föld újjá leszen.
Melegség habzik át a dermedt szíveken,
S ezer nyelv áld, kiált, kiket szavad felold.
Tekints ránk s óvj, nehogy télnek s éjnek frigye
Szivünk hideg, sötét levertségig vigye!
S legyünk kétség miatt széltől hányott pehely:
Te másaid vagyunk, – de mégis földi por,
Sok álnok ellenség megejt, földhöz tipor…
Küzd mellettünk tehát, s perlőinkkel perelj!
Te, aki e roppant világot alkotád,
S könnyen a semmiség méhébe fúvja szád:
Erős vagy, hogy teremts új földet, új eget…!
Amelyen nem leend a kép ily változó,
Megszégyenűl s romol az új előtt az ó; –
– E nagy megújulás, melyért lelkünk eped!
Van is reményünk a boldog tavasz felől,
Midőn szebb lész a föld, más lombja, dísze nől:
Ah, lelkünk sejti már távol s titkos neszét…
Hadd légyen hát fagyos, setét a láthatár,
S orcánkat a metsző vihar csapkodja bár;
Mi még erősebben fogjuk egymás kezét!
