Hirdetés

TAMÁS VITÉZ.

2 perc olvasás

TAMÁS VITÉZ. – Tompa Mihály

Az öreg ember, mint a nyájas ősz
Mosolyg, mosolyg, – s hajszála olyan ősz!
        Madárszó nincsen a
        Bús őszi berkeken;
        Ha szól is az öreg,
        De hallgat szívesen.

Tamás is hallgat, a nap fényinél
A ház előtti padkán üldögél…
        Hónaljmankójával
        A porba irdogál,
        Elmerengő lelke
        Ki tudja merre jár!?

A nagy diófa az ablak alatt
Kiszáradt rég, hüs árnyékot nem ad;
        Minek is? nem hevit
        Az ősznek súgara;
        S a fa gazdájának
        Ugysem lesz több nyara!

A kórvitéznél még vénebb a fa,
Ki tudja mikor ültették oda?
        Mennyit játszott a kis
        Tamáska e helyen…
        S hányszor fogadta itt
        Később hű szerelem?!

S elment az ifju, elment messzire,
A harcok vértől ázott térire…
        Megtért sok év után
        Féllábbal, rongyosan;
        Kedves, barát, rokon
        Már mind a földbe’ van!

A ház, az udvar puszta, elvadult
A nád lefutott, a tapasz lehullt;
        A kútágas ott áll,
        A kút bedőlt maga;
        A nagy diófa is
        Régen kiszárada.

Igy van az! míg a hős távol csatáz:
Kivül, belől hogy elpusztúl a ház!
        Csak pókháló van ott,
        Amely mindent elfed,
        Mint a felejtés sok
        Szép tettet, érdemet.

Tamás fél lába sírban igazán;
És fázik annyi izzadás után;
        A hírnek tüzhelyén,
        Melyet ő is raka:
        Más melegszik, nem a
        Harc csonka bajnoka.

Tamás vitéz a nap sugárinál:
Ülvén a száraz porba irdogál;
        Mankónak valót az
        Öreg diófa ád; –
        Koporsónak szánta
        Megszáradt derekát.


Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!