SÁRKÁNYTÖRÉS.

4 perc olvasás

SÁRKÁNYTÖRÉS. – Tompa Mihály

Csatás-hirű Harangodon,
Lekókkadó kalászok
Hangatlan zizegésinél,
A multban tétovázok…

Ledőlök a sirúl emelt
Halomnak oldalára,
S lelkem, miként a puszta tér
Ködfátyolt sző magára.

Hirdetés

S álmába lágy furulyaszó
Sülyesztve jobban-jobban:
Ugy tetszik, a gyászos halom
Kebele meg-megdobban.

S mit érzek…? Kellő fájdalom
Lelkemnek gondja, tápja,
Körűlfolyván a képzelet
Ábrándos délibábja:

——

Kemény harc volt Harangodon;
S piros vérnek folyása
– Mint a bércről jövő patak –
Magának árkot ása;

S midőn mind egy fenékbe gyült,
Kerek tó vált belőle;
Az ősmondának ajka úgy
Emlékezvén felőle,

Hogy nőtt a tóban, hirtelen,
Zöldelő káka, bokra
Kövér szárával dőlve a
Megfeketűlt habokra;

És benne egy irtóztató
Sárkány-kigyó tanyáza;
– Pedig volt máskülönben is
A népnek annyi gyásza! –

Lángolt taréja, két szeme;
Nyelvét kiöltögette;
Mig farka, sujtó ostorúl
Csavargózott felette.

——

Fölemésztvén igavonó
Barmát a had, miatta
Telkét a bús szántóvető
Nagy kínnal szántogatta.

De mind-jobban apadt a nyáj,
Fogyott a ménes, csorda;
Mivelhogy a csikót s üszőt
A sárkány ölte, hordta.

Pásztorfiú, hídógyerek
Elsikkadott örökre;
Rettegve gondolt a vidék
A tói szörnyetegre.

——

Felitta a forrásokat
A forró nap sugára; –
S melynek szörnyű aszály miatt
Kisült kicsiny határa:

A sárkányos tóhoz közel
Volt egy magános helység,
Hol ifjú lány, ifjú legény
Egymást hiven szerették.

Kaszált egész nap a legény;
S hogy estére visszatére,
Hozzá zokogva ejte szót
Ifjabb leánytestvére.

‘Édes bátyám! mátkád oda…
Anyját hideg lelé ki,
És a serény, a jó leány,
Hogy enyhet adna néki:

Korsóval a forrás felé
Futott az istenadta!
De mint a vén gulyás beszél:
A sárkány elragadta!’

Mindezt hallván, nem kelle több
Az elbusúlt fiúnak:
Kaszájával a partra ment
A gyászemlékü tónak;

Holott rögtön reárohant,
– Fogas torkát kitátván,
S nyakát fölnyújtva ránciból, –
A szörnyü tói sárkány.

De két karját a bús legény
Csapásra fölfeszíté,
S kaszáját, a vad szörnyeteg
Nyilt torkába merité;

Mely bőgve, most önoldalát
Kinjában tépte, marta,
Mig gyors ütéssel a gyepet
Döngette szörnyü farka.

Szeme düledt, taréja kék,
S véres tajtékot turva:
Összetekerül, majd magát,
Mint az abroncs, kirugja.

Az élet és halál nehéz
Tusája közt, végtére,
Orditva felmereszkedett
Csaknem farka hegyére;

S a végdühvel nagy, mély vágást
Tevén a rét-öbölbe:
Rövid kín-vergődés után
Elnyult ottan dögölve.

S ahol feltörte a gyepet
A sebzett tói sárkány:
Hüvös forrás buzdúla fel
Harangod sik határán.

——

Csatás-hirű Harangodon,
Lekókkadó kalászok
Hangatlan zizegésinél
Emlékezéssel járok…

A gyász idők elmultanak;
A bősz harcokkal egyben;
Most buja sárkerep, mohar
Tenyész a tófenekben.

S itt a forrás, Sárkánytörés,
Hol minden pillanatban:
A hőségben tikkadt utas
Számára hűs ital van.