RÉTEL PATAKJA.

RÉTEL PATAKJA. – Tompa Mihály

Jöve magyaroknak
Elszakadott ága,
Jó szerencse hozta
Ebbe az országba.
A Tisza s Bodrog közt
Nagy vitézlő népek
Megtelepedének.

Mint a nyárfa, ahol
Szereti a földet,
Gyököt ver, ágat hajt,
S nő amig csak nőhet:
Magyarságnak fája
A boldog vidékben
Bokrosodik szépen.

És mellette nyulánk
Ideges fiaknak:
Mint a teljes bimbó,
Szép szüzek fakadnak.
Szemlélvén a vezér
E dús nemzedéket,
Örömet s bút érzett.

Maholnap népemnek
Bizony szük lesz e tér!
De megnyugodt ebben:
Kirajzik, ha nem fér;
S ha élek, tán én is
Egykor otthon alszom
Távol Dunaparton.

S nyugot felé nézvén
Hősi melle tágul;
Megszólit egy vitézt
Vitézek sokábul:
Eredj követképen
Tótoknak földére!
Tőlük földet kérve.

Ne kivánj most sokat,
Kérd csak a Sajóig;
Ha megadják: velök
Frigyet kötünk holtig.
Mit tapasztalsz pedig,
Vitéz szolgám, Rétel:
Hozd meg és beszéld el!

Elment s vissza nem tért
Elég nap multára;
Követét a vezér
Mind hiába várta;
Arra neki mordul
S népével legottan
Tótok földén toppan.

Küldöttem jó szivvel
Követet hozzátok;
Ki ha meg nem kerül:
Majd megsiratjátok!
Tótok fejdelmének
Keserün megbánja
Népe, tartománya!

Azok megrémülnek
Élitől a szónak;
De mentik magokat
S erősen szabódnak:
Bizony, hogy nem láttuk,
Nem beszéltünk véle,
Magyarok vezére!

Ennyi volt a beszéd,
A két fél beszéde;
Azután a kard szólt
A hősek kezébe;
Tótok hadát, népét
Magyarok elsöprik…
– Tudjátok a többit.

Rételnek pediglen
Se híre, se hamva;
Mert ahogy elindult
S ment sebes vágtatva:
Halálos veszélybe
Hozta egy boszorkány,
Boszankodván dolgán.

– Igy mondá ugyanis
Tótok fejedelme:
Ha ki magyarból a
Határon átkelne,
Erővel, fortéllyal
Mind elveszessétek…
Jót mondok én néktek’ –

S leguggol boszorkány:
Nagy fekete holló;
Hogy mikor felreppen,
Megugorjék a ló;
S lováról leveszvén,
Menten nyakát szegje
Magyarok követje.

Aztán, mint az orsót
Nyomta sarkát földre;
S forgott, mig forgó szél
Nem támadt belőle;
Akkor oszlopával
Lóra, lovagra dőlt,
Leverni mindkettőt.

De a ló nem bokros,
Hogy megugrott volna;
S forgószél nem erős
Őt levenni róla;
Csupán a por ragadt
Rétel szakállára,
Ennyi volt a kára.

Patak szélin ül meg
Most az ördögborda;
Ott terem, akit vár,
Mert azt villám hordta;
Hős mond: az átjáró
Hol van itt, anyókám?
S amaz felel, szólván:

Kettő az átjáró…
Ezen itt a bátrak,
Amazon pediglen
A félénkek járnak.
Balkézre közelebb,
Jobbkézre hamarabb…
Ki milyen, arra csap!

Neki-ugrat Rétel
Baltul a folyamnak,
Holott gonosz örvény
Tekergési vannak;
A rút boszorkánynak
Abban kedve telvén,
Mint vergődik a mén,

Mely rúg, vág, hogy lába
Nem talál keményet;
S midőn keményet ér:
Nem jó a fejének.
Felütődik egyszer
Sisakja hegyével
S oda-vesz hős Rétel.

Haragos is, bús is
Magyarok vezére:
Nem lelvén elsikkadt
Kedves emberére.
Se hire, se hamva…
Csak a lónyom látszik
A viznek habjáig.

És Rétel patakja
A viz neve lészen;
És Rétel fiáé
A vizig egészen.
Mi cseng-bong, mi vinnyog
Nagy késő éjjel itt…?
– Rétel lova nyerit.