POGÁNY-KÚT

POGÁNY-KÚT – Tompa Mihály

Sárospatak tetőin, hol a gerézd fizet:
Javában állott a bő, a várva várt szüret.

‘Egy híja száz a hordó! sajtó, kosár tele,
Tudom, hogy a kerekszám bőven kilesz vele;

Ezt híják bő szüretnek, ezt ám fiúk! mikor,
Hordó szükében, a must a kádakon kiforr,

Mely édes, mint csak a méz, amellett meg tapad,
A lép se fogja össze jobban az újjadat!’

A tűz körül sürögvén, imígy hangzott vala
A jókedvű hadastyán, az agg vinclér szava.

»Bátya! jól mondja a tüz s még úgyis alhatik,
Pogánykutról ha tud, hát beszéljen valamit!

Mert tudjuk, mily bort szűrünk itt a bérc oldalán,
De a név hogy ragadt rá? kelmed se tudja tán!?«

‘Tudom biz én! Ha szóban bor van, meg háború,
Már akkor a beszédet csak hadd reám fiú!

Kit elvitt a gohértól a kard, meg a nyereg:
Ismét csak a gohér- és kapához tére meg.

Szerettem azt is, ezt is… de halljuk a regét:
Pogánykút hajdanában honnan vevé nevét?

Sok háborút viselt a
Magyar nép egykoron,
Csúfot tevén nem egyszer
A jó szomszédokon;
Egészen vériben volt
A háborúskodás:
Ő bánta mást, ha őtet
Nem háborgatta más.
Ha kardját megpróbálni
Nem volt kinek fején:
Ugy egymást fojtogatta,
Tulajdon tűzhelyén:
S hallátok úgy-e hirét,
Hogy a kontyos pogány
Másfélszáz évig ült a
Visszás magyar nyakán?’
»De bátya! a regére
Igy reggelig se jut,
A kút felé előtte
Járatlan már az ut!«
‘Igazság…! már beszélem
A gyász történetet:
Mikor volt? nem tudom jól,
De rég történhetett;
Hegyalján híre fut, hogy
Imitt jön a török…!
– És a levél az ágon
Hiába nem zörög! –
A megrémült lakosság
Kipusztitá lakát;
Elrejtve, földbe ásva
Féltőbb tulajdonát;
Erdőkbe, nádasokba,
S barlangba rejtezék;
Meg is jött nemsokára
A ronda csőcselék.

Hogy épségben maradna
A bérc arany-leve:
Gondoskodott felőle
Sok gazda eleve;
Hegyalja emberének,
Ugy most, mint akkor, a
Legféltőbb kincse lévén
Hatalmas ó bora.
Pogánykútnál a bércen,
A bortermő vidék
Legjobb pincéi voltak
Azon időbe’ még.
De mind elpusztulának,
Mert régi a dolog!
– Ma is még néhol a föld
Oly hangosan dobog;
Elég az hozzá, borral
Mind telve voltanak;
Egyszer csak ugy gurúlt le
Hordó meg átalag,
A hegynek oldaláról,
S az aljig meg sem állt…
Holott a gazda számos
Mély gödröket kapált;
És a forrás vidékén,
A bokrok közt, sokan,
A hordót földbe ásták
Nagy fáradságosan.

A rút pogány, dühében,
Pusztíta, égete,
– Gyászos lett mindenütt a
Vidék tekintete. –
Bércekre, hegyre mászott,
Az erdőt felveré;
– Magát mutatni, még csak
Egy lélek sem meré. –

S véletlenűl, a hosszú
Kalandozás között,
Hol a bor volt temetve,
Ezen vidékre jött;
S itt, a rút fajzat, addig
Szaglált, ólálkodott,
Hogy meglelé az áldott
Italhoz a nyomot.
Az a jóféle aszú
Beh is kár volt neki!
Nem szántam volna mind a
Nyakát tekerni ki!
Mert nem tekintve semmit,
Szabad, vagy nem szabad:
Ivott, mint a szivárvány,
Majd hogy meg nem szakadt
És annyi gyűlt a kuthoz,
És annyi bort bevert:
Hogy, mint a zsák a szérűn,
Egymás hátán hevert.

Lopózva két magyar jött
Most a forrás felé,
Edényét hűs vizében
Hogy megmerítené;
S a búvó rejtekekbe
Hogy megvivék a hirt:
Fegyvert fogott kezébe
Legottan, aki bírt;
S a részegült cudar nép,
Kevés idő alatt,
Vérébe, borba fulva,
Hevert a fák alatt.

A tájról nemsokára
Eltisztult a pogány;
S lakába tért meg a nép,
Sok szenvedés után.’

                   ——

Elmúltak a futások, a háborús napok,
A régiek kidőltek, mi élünk általok!

De ott, hol a pogány vér hajdan ömölt, maig
Pogánykutnak a hűvös bérc-forrás mondatik,

Mely futva bokrok alján, csavargó árkot ás,
S jót-jót iszik vizéből az eltikkadt kapás.