PÉTER.
PÉTER. – Tompa Mihály
(Ballada.)
I. A FUTÓ KIRÁLY.
A völgyeken vihar nyögése kél
Nagy éjszakán s a mennydörgésinél
Villámok tépik széjjel a borút
Hasgatva tölgyet, százados korút.
A dúlt folyam sötét habokba forr,
S mélyébe sziklabérceket sodor.
Szörnyű a földet rázó csattanás
Szörnyű utánn’ a percnyi hallgatás.
Irtóztatóbb az ég mikor leend?
Mikor a végítélet eljövend.
Ki jár az éjben ott magánosan?
Alatta ár, felette tűz rohan.
És a villám, ha lámpaként kigyúl,
Sugárinál körültekint vadúl.
Kinos mosoly vonúl el ajkain
Vad elszánás űl dúlt vonalmain
S kihivólag emelve fel karát,
Gunyolni látszik a vész táborát. –
Ember! megállj! ha féled istened,
Haragjában vészes kisértened.
Jobb lesz, ha kinos lelked földre hull,
Mig a nagy ég haragja elvonul.
Megy ő… mit annak fergeteg, vihar,
Kit a trónvesztés égő kínja mar?
Ki zsarnok lett hatalma bíborán,
S üzetve fut, túl bércen és hazán.
Péter! Péter! fejének a magyar
Nem kényurat, szelíd atyát akar.
Ki türelmével, mint te, visszaél,
Királypálcán koldusbotot cserél.
II. KÜZDÉS.
Eltünt a borzadalmas éj,
A nap ragyogva kel,
S mig a kiállott vész után,
Uj élet árad el;
Küzd és ví a futó király,
Magával zordonúl,
S az üldözők elől sötét
Romok közé vonúl.
Körötte csend,… keblén vihar
S a kínos érezet,
Hogy nincs többé trónjához út,
Gyilkolva fog kezet.
Vadúl szökik fel és keze
Ökölbe görcsösűl,
Alatta térde megtörik
Levél zörgésitűl.
Éles szablyát villogtat most,
A reszkető felett;
Hatalmát adja vissza majd
A csalfa képzelet.
Küzd s ví magával míg az éj
Leszállván, semmi nesz…
A vad király ösvény után
Aggódva tévedez.
Itt puszta sziklaormokon
Mélység ásít felé,
Ott rengeteg fedezte völgy
Az útat elnyelé.
Míg kínosan előre tör
S tovább, tovább halad,
Széles folyam partján az út
Előtte megszakad.
Kivel mint villámos ború,
Egy nemzet átka száll,
Enyhet, nyugalmat nem talál
Kevély Péter király.
III. AZ ÉJ TITKA.
Nagy éjfelen mély csend lebeg
S im lengve csolnakon
Halkan vált szót két férfiú
S halad zajos habon.
És mond egyik: »Ne kérd uram!
Hogyan van hon s király,
Határin él egy szörnyeteg
Átkos nevén: viszály.
S a fejdelem! István király
Sírjában sem nyugodt,
Hogy trón s pálcája ily bitor
Kezek közé jutott.
Német Péter követte őt,
Velence korcs fia,
Kiben király helyett hóhért
Talála Hunnia.
Sohajtva nézte a magyar,
Hogy német és olasz
Kalandorok lepték honát,
Mint dús mezőt a gaz,
És nem hinnéd jó idegen,
E nemzet-söpredék,
Rang s hivatalban a magyar
Fölé emelteték.
S ha szót emelt a hon fia!…
Kérdezd a sírkebelt,
Jó szándokú szavára vad
Halálcsapás felelt.
Vagy súlyos láncban szenvedett
Dühén, a férfikar.
Mit szóljak még? ős birtokán
Zsellér lett a magyar.
Titokban nőtt sok szép leány
S bús anyja reszketett,
Mert ám, ha bája szembetűnt,
Menthetlen elveszett.
S ki volt első, ki vakmerőn
Sok szende rózsaszál
Ártatlansága édenét
Feldúlta?… a király!
Csak titkosan nyögött a hon
Míg a csanádi nap!…«
A sajka leng s a hallgató
Kék ajkiba harap.
»Jött és földönfutó leve
E gyáva szörnyeteg…«
A kormányos szavát gyilok
Döfés szakasztja meg.
Hörögve a bús áldozat
Sötét habokba hull…
Felette lenge csolnakon
Gyilkosa áll vadul.
Péter! Péter! hová ragadt
Bőszült indúlatod
A partra istened se visz,
Hanyatlik csillagod!
IV. ÉLŐ ÉS HOLT.
Zúgó habok játékaul
Kormánytalan csónak halad,
Kétséggel ví a benn ülő,
Míg tart az éj s ha felriad,
Sohajtja: bár ne lenne regg!
De isten tán csodát teremt?
S kit a világ imája vár,
Az új korány el nem jövend?
Im szürkül, oszlik a homály,
Fény árad el kelet felől.
Légy üdvöz lombok dalnoka!
Ki új napunk hirnökje lől.
Lágy énekedre a kebel
Szent érzelemmel eltelik,
S a minden lét okához egy
Hálás fohász emelkedik.
De a gonosz remegve hall,
Most lelke vad s pokolsötét.
Mert a nyugalmas éjfelen
Legyilkolá emberfelét.
És most törékeny csolnakon
Hová ragadja sorsa őt?
Ártatlan vér felpárolog,
S boszút kiált az ég előtt.
»Hah« s Péter összerázkodik,
Sápadt arcán réműlet ül,
Az ölt hajós utána úsz,
Vért fagylaló kisértetül.
Fölzúg lelkén a bűntudat
– Vérén hizott vad óriás –
S számára zúgó sírkebelt,
Sötét hullám fenekben ás.
Rémarcokat lát. Felszökik.
– Mert ám az agy zavarva van –
Nem lát, nem hall, eszén kivűl
Zúgó habok közé rohan.
V. SZÉKESFEHÉRVÁR.
Fagyos börtöntorok
Vad éjszakát lehel,
S bár isten a napot
Boltjára tűzze fel,
Ki vad kinok között
Fövényire omolt,
Sötétben hagyja a
Világtalan fogolyt.
Ott ül a mult idő
Tördelt emlékivel,
Lelkén vampir gyanánt
Ujlag rágódik az;
Vércsepp barázdol a
Dult arc-vonalmakon,
Ajkin kinos beszéd
Kél kínosb hangokon.
»Hah!… mégis éj van? s ily pokolsötét,
Költsétek a napot futásra fel!
Királyi számmal én parancsolom,
S megszégyenűlve megtörik sugára
Királyi széken fénylő bíborán. –
Szétnézek a világon, mely sajátom!
Nem! nem: csak engem költsetek fel e
Vad álomból, mely nyomja lelkemet.
Fejemre tészem fénylő koronám,
Hogy a világon fény s nappal legyen,
S a népek égető sugáritól
Szemfényt veszítve arcra hulljanak!…
Ki úsz felém a mély hullámokon?
Talán a holtak kelnek újra fel?
. . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . .
Hah félre, kígyók! én király vagyok,
Szemem vigyáz a nép jóllétire,
Kin… nem… oh kin! nem szabad!
Oh irgalom! halljátok!… százezer
Szempárt adok váltságúl! irgalom!
. . . . . . . . . . . . . . . .
Átkom reátok, gyáva gyilkosok,
Kik megmentetek a habok közűl,
S szemem vad gyilkotok hegyén megmaradt.
. . . . . . . . . . . . . .
Ki mer kacagni? porba szolga nép!
Fölkent királyod én . . . . . . . .
. . . . . . . . Ah! hol vagyok!?
Hideg falak! Vak éj! halotti csend – – –
Tán élve sírban… oh!!!« . . . . . .
. . . . . . . . . . Szegény király!
VI. KISZENVEDETT.
Oltár előtt, szent ígék ajkain,
Az Úr szolgája áll;
Imája szentelt tömjénfüstiként
Az Úr elébe száll.
S amelyet esdve kér engesztelő
Szentséges áldozat,
Kiszenvedett királynak álmira
S lelkére béke hat.
S mig Pécs tornyai mélyen megható
Hangokkal zengenek,
Péter király és szenvedései
Felkölthetetlenek.
