PERPÉTUEL.

PERPÉTUEL. – Tompa Mihály

Bús virágán a perpétuelnek
Titkos vágyak sohajtási kelnek;
A sohajtás száll a violához…
S vissza, fájó meg nem hallgatást hoz.
Szerelemmel néz a szép virágra,
De ez hideg, mellőző iránta!
S hogy előtte bős lelkét kitöltse:
Három követ mégyen végre tőle,
Kik háromszor meghajolva mélyen,
Violához igy szólnak nevében:

Folyóka:
Amióta láttalak,
Álmam, nyugtom elveszett…
Ah, hallgass meg… vagy ha nem:
Vedd el e bús életet!

Ákácvirág:
Lelkemben az érzelem
Tiszta, fényes, mint a hó;
S nem tudom kimondani,
Mily forró, mily lángoló…!

Örökzöld:
Mi a válasz…? ajakad
Még ne, ah ne mondja ki…!
A reménnyel szívemet
Engedd még ámítani!

Hallja mindezt a kert violája,
De kitérő választ adva rája:
Gyötrelmére perpétuelnek
A virágok búsan visszamennek.
Több sikerrel mégis aki járjon:
Követségbe mégyen ujra három,
Kik előtte meghajolva mélyen,
Szólnak a bús szerető nevében:

Kalász:
Érted égek, szép virág!
Ah, tekints rám nyájasan…
Szivemben a szerelem,
Hervadhatatlan mint magam!

Jázmin:
Boldogits, ah boldogits…
Ne légy olyan idegen:
Egy füzérbe fonjon az
Édes boldog szerelem!

Istenfa:
Ha tudnád mit szenvedek…
Gyötrő kétség habja hány!
Szivemben a bú lakik…
Arcom könyűs, halovány!

»Nem szeretlek… nem foglak szeretni!«
A kegyetlen válasz ennyi.
És utószor a kevély virágnál:
Megjelen még három bús virágszál,
Kik előtte meghajolva mélyen,
Igy beszélnek küldőjük nevében:

Havasi rózsa:
Puszta lett a szép virág…
Messze szállott a remény…!
Csillag és hold nem ragyog
A csalódás éjjelén!

Szomoru fűz:
E kebelben nem maradt
Csak a gyilkos fájdalom;
Mégis aki adta ezt:
Áldanom kell, áldanom!

Gyopár:
Végem eljött… örökre
Hervadatlan maradok!
Hű szerelmem tart meg úgy…
Isten hozzád… meghalok!

Útra kelvén a követ-virágok:
Néz sokáig viola utánok;
Jobb szeszélyben, bánni kezdé tettét,
S várja: hogy jön tán még egy követség!
Ah, de nem jön, – nincsen aki küldjön…
Hol meleg sziv sohajtási keltek:
A kebel s ajk megszáradva állnak…
Lelke elszállt a perpétuelnek!