OH E SZEGÉNY HON!…
OH E SZEGÉNY HON!… – Tompa Mihály
Oh e szegény hon mennyit szenvedett,
Hogy megrongálták a kemény hadak!
Mikor fog élni boldogabb időt,
Hogy egyszer néki békét hagyjanak?
Ha él a honfi háboritlanul…?
Mi baj, mi baj? tábor jön ellenünk?
Földindulás, árvíz? Nem! – de azért
Az Isten légyen irgalmas nekünk!
Egy ember él e hon határain,
Egy rosz poéta, – rosz kegyetlenűl!
Hogy aki hallja cincogásait:
Sem földön, sem mennyen nem üdvezűl.
Rosz vers száraz homokjával vagyon
Két marka éjjel és nappal tele:
S őrülten szórva, szörnyű kint okoz,
Mert szem, fül és száj eltelik vele.
És ez mászkál a szép hazán, miként
Mérges hernyó a lombos ágakon;
Imádott, kedves, árva, szent hazám!
Ennek szájából kell-e hallanom?
Én láttam őt, s – tudom, hogyan vagyunk!
Jó szellem, nálunk koldusbot neked!
Ha még ez is költő, – mert az nekünk –
Ő mond a honról szörnyü éneket!
Halgass, te porfaló versszörnyeteg!
A hont, a hont ne bántsd, az Istenért!
Inkább eltűrünk, hogyha már az ég
Szörnyű csapásul bús fejünkre mért;
Drágán fizet meg úgyis századunk
Gyász verseidben minden kis betüt;
Sirunkba hallik a gunyos kacaj,
Melyet felettünk a jövő kor üt.
Pótolhatatlan veszteség biz az,
Hogy most e honnak Attilája nincs;
Talán hódítni a világot, és
Hogy népeken csörögjön rabbilincs?
Isten mentsen meg! én csupán azért
Ohajtom őt, az Isten ostorát:
Hogy égő máglyával riassza meg
A rosz poeták renyhe táborát!
Mert fáj, hogy a kedves hon, jó anyánk
Elszenderülve fáradalminál:
Idétlen, sértő zsongolás között
Egy szemtelen légy szent arcára száll.
Büntess, ha tetszik, – bűnösök vagyunk –
Küldj inkább sáskát, vagy duló hadat,
Csak rosz poétát – ezt ne – óh Uram!
S költészet, hon neked hálákat ad.
