NÉPROMÁNC.

NÉPROMÁNC. – Tompa Mihály

Setét van az utcán végig,
Csak egy kisded ablak fénylik;
Havas eső bele vagdal,
De belől vigan szól a dal.

Hol szerelem s ifjuság van,
Ver a szív nagy gyorsaságban;
E kis ház a falu szíve,
Élet és kedv ide gyűlve!

A fonóban ifjak, szűzek,
Mulatoznak, tréfát űznek;
Hull az orsó, szakad a szál…
Váltsd ki, édes liliomszál!

Lobog a tűz fényes lángja,
Dal és tréfa egymást váltja;
Az ifju nép megvan szépen,
Egyszerű szép erkölcsében.

A kakas szól, itt az éjfél!
Elő legény, ki nem félnél!
Menj ki most a temetőbe…
S ezt a nyársat szúrd a földbe.

Ki lakik e kisded házba’,
Özvegyasszony szép leánya:
Szeretőjét félni látván,
Láng borúl el az orcáján;

És a nyársat fogja gyorsan,
S a halottnak sírja hol van:
Jár sötétben, jár hidegben,
Minden neszre meg-megrebben…

S hogy sebesen visszafordúl
A legelső sirhalomtúl,
Melybe már leszúrva nyársa:
Valami csak visszarántja!

Földhöz szúrva a köténye, –
Szegény meg van fogva véle;
Halk sikoltás hangzik ajkán,
S életnélkül rogy le a lány.

A hold feljött, bús világa
Süt a kis ház ablakába!
Zeng virasztó lassú ének
Közepén a néma éjnek.

Minden bajt elszenderítő
Mégis gyászhely a terítő…!
Halvány vagy, szép liliomszál,
Halványabb a liliomnál!

Sirva menvén ki utána,
Az özvegy s a falu lánya:
Harmadnapra temették el,
Érzékeny szép gyász-beszéddel:

Merész próba férfi tiszte;
A virágon harmat reszket…
Szerény, gyöngéd nőiesség
Legyen dísze élteteknek!
Legyek én intő példátok,
Ki korán a sírba szállok!