NEFELEJTS.

NEFELEJTS. – Tompa Mihály

Szállj le, szállj le, csendes éj!
Alszik a föld, álma mély…
Andalító félhomály
Leng a hold sugárinál.

Hallja a nyugvó csalit
Fülmiléje hangjait;
S ugy tetszik, ha felkele,
Hogy csak álmodott vele.

Lassan reppenj, éji szél,
Míg szerelmed álma von!
A harmat születni fél,
Reszkető falombokon!

A virágok nappala
Csillagfénynél felderűl,
Alszik a föld, meghala…
Mi vagyunk fenn egyedűl!

Lágyan lejt a hallgatag
Éji tájon a patak;
Könnyü, titkos szellemek
Csapnak át a hab felett.

Jertek, jertek fördeni,
Rét virágzó hölgyei!
Rózsa, liljom, gyöngyvirág,
Nefelejtsek, ibolyák!

S a virágzó gyönge nép
A patakba félve lép…
S fördik… fördik hűsiben,
Bájosan, szemérmesen.

S melyet annyi kar, kebel
Bűvösen érint, ölel:
Szerelmes lesz a patak…
S egy virágot elragad.

Gyorsan észrevétlenűl,
Kapta el a többitűl,
S örömében csengve foly…
Karjain a szép fogoly.

S merre mennek habjai:
Halk sohajtást hallani…
Míg a szép virág-sereg,
Vesztett társán kesereg.

Felkutatva fű, bokor:
De a virág nincs sehol!
S ah, gyorsabb a csermelye,
Mint hogy futhassanak vele!

Nefelejtsnek búja nagy…
Szép virágom, merre vagy!?
A hab elvitt, édesem…
Látlak-e, vagy sohasem!?

És keservében megáll
A pataknak partinál;
Kérve kéri gyors vizét:
Hozza vissza kedvesét!

De az gyorsan fut, csereg…
A lefolyt hab tér-e meg?
Eltünt boldog óra, ha
Jön-e vissza valaha!?

A nefelejts, lakhelyet
Választ a bús part felett.
Nem tud ő felejteni…
Kék szemének könyei
A gyorsan futó patak
Hullámába omlanak. –