LÓFŐ.

LÓFŐ. – Tompa Mihály

A kis Tornát csudás és sokszerű
Ajándokával koronázta meg
A jó természet alkotó keze.
Derék nyárban itt vastag jégcsapot
Fagyaszt mély barlangjában Szilice,
És benne a lég télben lágymeleg.
Ott Aggtelek csudái vonzanak,
Melynek barlangja lenn a föld alatt
A szomszéd Torna határába fut.
S mig rejtekén bolyongnak lábaid:
Lelked mély gondolatban téved el. –
Regényes völgyek s emlékezetes
Romokkal messze-látó bércorom,
Tar szikla, zöld mező, erdő s patak,
Rom és patak környékén ősregék
Szólnak lelkedhez mindenütt.

                 ——

A jámbor népnek rettentésire,
Setét barlangjában, a bérc alatt
Lakott hajdan egy lófejű csuda,
Mely vízivó sárkánynak mondaték,
Mivel minduntalan kibútt, nyerítve
Sötét barlangjából a szörnyeteg,
És sorra vévén forrást, kútakat,
Csermelyt, folyót, a szomszéd tájakon:
Kiitta a végső cseppig vizét –
Széjjeltépvén, kit útjában talált.

És viz dolgában megszorult a táj;
Kiszáradt a malmok zsilipje; s a
Szegény munkás kenyér nélkül vala;
S ha a mezőn, dolgozva szívesen,
Szomjúság gyötré a meleg napon:
Rettegve indult a forrás felé,
Hogy egy kanál vizet merítene;
Félt, hogy ott kapja a rút szörnyeteg,
Mely a szegény népen csapás vala.

A vidéken, egy forró nap delén,
Kegyes zarándok útazott keresztül,
Szőr-köntösében, hófehér szakállal.
És a zarándok szent ember vala!
A forró nap delén megszomjazott,
De nem találván enyhitő vizet,
Nem zúgolódva ballagott tovább,
Szőr-köntösében, hófehér szakállal.
És most eléjbe egy asszony futott,
Karján emelvén kisded csecsemőt,
Felé imígyen ejte szót:
»Imé, ez ártatlan halál fia…
Kegyes zarándok kereszteld meg őt!
S az ég áldása légyen útadon!«
És a zarándok víz után tekinte;
De száraz volt a forrás és patak,
És a kisded kimúla hirtelen…
Az ájtatos szent férfiú pedig
A vízivó sárkányt megátkozá.

Másnap reggelre megnőtt a patak,
Buzgott a forrás, zúgott a zsilip,
S a nép buzgó háláadásra gyűlt.
És a vízivó sárkányt azután
Nem láttá senki többé a vidéken;
A szent embernek átka megfogá,
Mert amidőn barlangjában hevert:
Reászakadt a hegy nagy-hirtelen;
De meg nem ölte, csak bezárta őt,
Hogy éljen és kinlódjék szertelen.
És a víz, melyet szájából kifútt
A szörnyeteg, nagy küzdelem között,
Midőn barlangja rászakadt:
Nyilást ütött a hegynek oldalán,
Melyen zuhogva hullt alá a víz.

                 ——

A hegynek oldalán ott a nyilás,
Amely maig lófő nevet visel.
S déltájban megzudúl mindennap a
Viz rejtekéből, s zúgva hull alá,
És csendesen van ismét másnapig.
Belőle, mint a monda szól,
A sárkány fujja a vizet.