KOLOKÁN.

KOLOKÁN. – Tompa Mihály

Szép volt a kolokán terebély rózsája,
A nádas vidéke büszke volt reája;
Ha kinyílt fejét a hullámon ringatta:
A hideg habok is hevültek alatta.

Hogy a habkirály s a nádas-tündér neje
A víz tükrén által egymásba szerete:
A szárcsa lett köztök a szerelmi posta,
Az üzeneteket titkon vitte, hozta.

Azok közt, kik hozzá szépet  tenni jártak,
Igy szólt a kolokán egyszer a szárcsának:
‘Mennyit rimánkodtál, hogy adjak egy csókot…
Ha ujságot mondasz, most lesz benne módod.’

Aki a vizeknek mélységeit járja,
Megőrűle ennek a kéjelgő szárcsa;
Szólt megelőzőleg: »legyen kivánságod,
Ami tőlem telik, teljesülve látod!

Engedd hát szép virág! megcsókolni képed,
S én egy nagy titokba avatlak be téged…!«
S elmondja a madár a szép kolokánnak,
A két szerelmes közt a dolgok hogy állnak.

…»Akkor lassan feljő a habok királya
S a tündérasszony már a víz felett várja;
Felébredvén pedig a nádas tündére,
Akad szép nejének csak a hült helyére…«

Szép kolokán-virág, a felelet helyett
Megadta a csókot, s jóizűn nevetett, –
És mond, hogy elbukott a szárcsa a mélybe:
‘No ez szép kis kaland, s még szebb lesz a vége!

Hogy a vízkirállyal megszökik asszonyom,
A férjének talán meg kéne mondanom…
Nem szenvedne annyit, bár nem lenne boldog,
De… szép mulatság lesz… igy hát még se szólok!’

Mit a szárcsa mondott, megtörtént csakugyan.
A szép tündérasszony örökre odavan!
Fájdalma iszonyú a nádas urának,
Kit a rét virági csüggedt fővel szánnak.

Hanem volt olyan is, ki rajta nevetett,
És mulatságosnak tartá az esetet;
Mivel most járt el a kolokán nyelve,
S a dologgal a tó, a rét el volt telve.

S mit a nádas ura tarta mély titokban,
– Hogy szivét gúny, szégyen  ne vérezze jobban, –
A rut csacska virág mindazt elbeszéli:
Ez s ez a hölgy-rablás titka, körülményi.

Csak nagy későn jutott a tündér fülébe,
Hogy széltiben tudja titkát a tó népe;
És nem birt nyomára jönni, hogy ki által
Mulatja magát a közhir fájdalmával?

De a hűtlen hölgyet kétsége, bánata
Vizi liliommá midőn változtatta:
Melyek a csalásban részt vettek egyképen:
Szárcsa és Kolokán bünhödtek keményen.

Amannak, ki volt a bűnösök postája,
Sütteték nagy szégyen-bélyeg homlokára,
S mely nem akkor beszélt, mikor kellett volna,
Meglakolt érte a kolokán-rózsa.

Elveszett illata, elveszett virága,
Szine vagy setét-zöld, vagy halavány-sárga;
Mint a fürész éle, olyan lett levele
S nem szólhat, – mert magát hasgatja meg vele.

Szégyenében lakik a vizek fenekén,
Csak néha bukkan fel: virítás idején;
Megutált, megvetett. Fürész-nyelve pedig
Akképen élesűl, amikép vénhedik.