KÉT MENYASSZONY.

KÉT MENYASSZONY. – Tompa Mihály

             I.

Gyors ladik repűl a Balaton
Habjain virágvasárnapon;
Parthoz úszik játszi habfodor,
Habfodorra dőlve fűzbokor
Jó barátok, – két halász-legény –
Szívökben még ifju érzemény,
Úgy eveznek a habok felett,
Hogy dalolnak édes éneket:
Lány-kebelben vajjon él-e szív,
Hű halászhoz aki volna hív!?

És midőn a fűzes árnyiról
Édes ének hangja visszaszól:
Meglepetve hallja mindenik,
– A viszhang Tihany fokán lakik –
S oly csodásan hangzik e fölött:
Bús magányban él az árva szív.
Hű halászhoz, aki volna hív!
Hang után a sajka partra köt. –

             II.

Piros pünköst délutánja szép,
Csónakon a boldog ifju nép,
Jó barátok, – két halász-legény –
Szívökben szerelmi érzemény,
Úgy eveznek a habok felett,
Hogy dalolnak édes éneket;
Berki viszhang is velök vagyon:
Dallos ajku szép két hajadon;
Szőke egyik s tisztakék-szemű;
Barna másik; – szőke, barna hű.
Mély habon törékeny sajka bár:
Rajta boldog két szerelmi pár.

             III.

Fölemészté önmagát a vész. –
A leáldozó nap szánva néz
Széjjel a vert hallgatag mezőn,
Melynek éke eltiporva lőn.
Zúg a tó, zúgása gyászt beszél,
S míg a part torúlt fövényinél
A haboktól tört halász-ladik
Hulladéka partra hányatik,
Sírva szólnak jámbor részvevők:
Oh mi kínos véget értek ők!
Hullám-sírba szállni ah mi gyász!
Csendes álmot, két ifjú halász!

             IV.

A koporsón leng a szomorú
Rozmarinból fűzött koszorú;
Sír felé, mely végnyugalmat ad,
Gyászkiséret csendesen halad.
Lány-barátok gyámoló karán
Kedvesét kiséri két leány:
Ah! a barna hangosan zokog,
Tán a hű szív megrepedni fog?
Míg a szőke hó-arcúlatán
Köny sem ömlik a halász után.
Látja a nép, s mondja szüntelen:
Nem siratja őt a hűtelen! –
S földi baj hová pihenni tér,
Végre a nép sírhalomhoz ér.
Most az első sírgöröngy lehull…
S tört fohász kel a nép ajkirúl. –
Ajka reszket… szíve elszorúl…
S barna mátka gyám-karokba hull;
Száraz szemmel néz a szőke lány
A kiszenvedt hű halász után.
Látja a nép s mondja szüntelen,
Hogy nem szánja őt a hűtelen!?
Szép szeméből folyva bánatár,
Sírhoz a jó barna lány kijár;
Könnyel a virágot – úgy hiszi –
Rajta nem sokáig öntözi.
És a szőke oly ritkán megyen,
Akkor is csak titkos éjfelen:
És a nép még mondja szüntelen:
Elfeledte őt a hűtelen!!

             V.

Messze tájon, bár körűltekints,
Egy virág, egy fűszálacska nincs.
Zúgva, – mint egy óriási kar –
Hómezőt ölel fel a vihar.
Sírhalmot, mely hóval födve van,
Igy szeretnék látni untalan,
Gyász-fehéren, mint az arc s kebel,
Hant alá kit most temetnek el;
Színtelen legyen, s kopár a hant,
Hogy ne mondjon többet, mint alant,
Mert csak szép hazugság a level,
S a virág, kit fájdalom nevel. –
Bús szemed könyűje, szép leány,
Hull-e még a jó halász után?
Nem!… hisz a szív bármily jó legyen,
Fáj, – de fájva függ az életen.
Kétszer zöldűl már a sírhalom,
S emlékezet lett a fájdalom. –
Mégis él az emlékezet,
Lányka, mely a sírhoz elvezet?
Csendes álmot, két szegény halász!
Szőke, barna lánynak gondja: nász;
Kék köntöst ölt fel mosolygva ez;
Szőke testén  hófehér a mez,
S két menyasszony szívesen megyen
Esküvőre a nászünnepen.
S míg a barna láng-szerelme szól
Mátka-léte boldogságiról,
Hant alatt lel néma, halovány
Síri vőlegényt a szőke lány. –