JÉGVIRÁGOK.
JÉGVIRÁGOK. – Tompa Mihály
Fehér világ… fehér világ!
Hogy nem nyilik most fehér liliom?
Szebb volnál most te is, te is,
Halvány arcú menyasszonyom!
Emlékezem: midőn megláttalak,
Piros virággal tele volt kezem;
Halvány angyal… s nyiló piros virág!
Emlékezem, emlékezem:
Virágimat széjjelszórtam vala
Érted, bánat fehérlő liljoma!
Tudtam, hogy meghalsz… és szerettelek:
S hogy elhulltak az őszi levelek:
Te is lehulltál vélek… oh!
Most én halottat szeretek,
Hisz én is majd halott leszek…
Fehér, minő a hó.
————
Oda van a virágok szirma!
Fosztva az ág is levelétűl;
A hideg, az érzéktelen
Kövön mégis ifjú moh zöldül.
De azt nem a napfény növeli.
A síró ég bús könnyei.
Olyan az én szivem, mint a kő,
Érzéketlen, hideg, kemény!
Öröm sugára nem kel rája,
Te öntözd, fájdalmam könyárja!
– Ha nőne rajta új remény!
————-
Minő jó vagy te, nyugtató tél!
Alusznak a füvek, virágok;
Nem hervasztja meg rágó féreg,
Nem zúg duló vihar reájok.
Beh jól van a halottnak dolga!
Beh szép fehér a sírhalom!
Alig várom, hogy lenyughassam; –
Ott én sok szépet álmodom!
————-
Mégis, mégis…! a tölgy a bércen
Pusztulva áll, nincs rajta zöld;
Mig ott maradt a sárguló gyöngy,
Amely csupán kínjára nőtt.
Tél, ki elvitted a tölgy örömét,
Fájdalmit is miért el nem vivéd…?
Hideg sír, néma sírhalom,
Nem lesz-e benned fájdalom…?
————-
Hideg sír, fájdalom van benned!
Hisz azt mondják: hogy éjfél-tájban
Mély kebled elhagyják a holtak,
S kisértenek fehér ruhában.
Mért kelnének föl, ha a föld alatt,
Kín nem zavarná csendes álmukat…?
Meglesem én a temetőt,
A sírnyitó órát megvárom…
S ha feljő fehér gyöngyvirágom:
Soh’ sem bocsátom vissza őt!
————-
Vártam, nem jött fel…, ah dehogy van!
Sírban nincs fájdalom, nincs élet!
Jó vagy te sír, jó vagy, fagyos tél,
Csendesen kibékülök véled…
————-
Ajtóm elé két koldus jára,
Két inségben megtört alak;
A süket látta társa könnyeit,
Sohajt, nyögést hallott a vak,
De vezetőjét hirtelen
Elveszté a világtalan;
És ülvén a sövény alatt,
Rimánkodott, várt hasztalan!
Megszánta végre egy emberbarát,
Némán elvette nehéz bútorát;
Vezette kézen fogva, nem botján,
És elaltatta puha nyoszolyán…
Mi jó vagy, tél! elküldötted neki
Vezetőűl a fagyos halált…
Jó vagy te, sír! ki nyújtottál neki
Puha homokodban nyoszolyát…
————-
Mi az a vakító fehérség,
Völgyet, halmot mely elfedez?
Nem hó az; ölyvtül összetépett
Fehér galambok pelyhe ez!
Az én galambom is fehér volt,
Mint az új hó, oly tiszta, hű, –
És ajkimból étettem őt,
S lám… összetépte az ölyű!
————-
Ne félj: a holt föld kebelében,
Épségben ér tavaszt a mag;
Ne félj: vastag jégtömlöcében
Utát folytatja a patak!
Ne félj: a megnémúlt madárka
El nem felejti énekét;
Ne félj: az ember mindörökre
Felejti – búját, életét!
————-
Olyan vagyok már én, mint a fa,
Mint az erdő lombatlan fája,
Melyen holló-sereg tanyázik,
S nem jár dalos madárka rája.
Örömim, e zengő madárkák,
Hogy el is hagyták szívemet!
Ott a bánat, e fekete
Holló-sereg foglalt helyet!
————-
Lesujtott a villám; szén és üszök
Maradt a büszke tölgy helyett…
Kopasz sziklák mellett, omló vizár
Vágott a föld keblén sebet.
Kopár sziklát, viz-szaggatást, és hamvat,
Fehér hóval a jó tél bétakargat.
Sebzett, kövűlt, kiégett szíveket
A halál puha hant alá fektet!
————-
Ki nem keres nyiló virágot,
Kit nem bánt a vihar zugása:
Völgyet, halmot bolyongjon össze,
Hogy a fehér halottat lássa…!
Nem szeretem én a virágot,
Szeretlek, téli pusztaság…!
Ilyen fehér volt arca, keble!
Fehér világ… fehér világ…!
