IKARUS.
IKARUS. – Tompa Mihály
Vergődöm a tenger dagályán,
Sirom nem lát remegni gyáván,
Bátran nézek bele…
A mélységtől sem fél, ki, mint én,
Föl a napig repűle szintén,
És nem szédült feje.
Fent, fent valék… alázuhantam!
Elmulhatok: megvan jutalmam;
Jelezve a siker…
Szép: akinek jut a dicső vég,
De azzal is köz a dicsőség,
Ki gondol, kezd, – ki mer.
Ülénk a bús sziget homokján,
S a vízre bámultunk… okolván
Sokért a végzetet;
A túlpart…! tenger nyomta távol,
Mit nem repűl át, meg se lábol,
Ki földre született.
Repülni…! hah…! teremts magadnak,
Mit természet, sors megtagadtak!
S én, – szárnyat alkoték;
A föld szinét elhagyva lábam;
Győzelmi zaj hangzék utánam…
– Hódítva volt a lég.
A szárny emelt, – vágytam s repültem,
Lázas gyönyörtől részegülten,
Nem félve, látva bajt;
Fent a magasban, mind magasbban,
A föld fiát hogy béavassam
A lég titkába majd.
De, – illetvén, mi illethetlen:
A büszke nap boszús-ijedten
Kél, üldöz és nyilaz…
Szárnyam sivít, izekre tágúl.
S leválik… a tüzes sugártúl
Megolvadt a viasz!
… Vergődöm, – vívok szél- s dagállyal,
De rajtam új kéj futkos által:
Mily fennség…! mily esés…!
Hogy ezt felejtéssel takarja:
Tenger mélysége, ég haragja,
S vesztem: – mind mind kevés!
A hullám a száraz felé tart,
S titkát fű-fával közli a part,
Énekli a madár;
Völgybe s oromra könnyen ér el,
S a szívbe szállván ingerével:
Tenyészt, mint napsugár.
Élet jön a meddő szünetre…
A gondolat meg van születve,
Nagy, munkás és örök;
Leend sok, aki fenn se szédűl,
Nem retteg a menny fellegétűl,
Bár villámlik, dörög.
Betöltve éltem hívatása! –
A víz sirom hadd ássa, ássa…
Kőszirt leszek neki;
Habját, melyet szétzúza bennem,
Ijedt, zajongó rendületben
A felhőkig veti.
S lész a hab is, mely rám özönlék,
Hogy elrejtsen: – felőlem emlék!
Vész, bíz ha szendereg,
Vagy foly köztük szilaj csatázás,
Örökre zeng itt a kiáltás.
Halandók, merjetek!
