GRÁNIT-SZOBOR.

GRÁNIT-SZOBOR. – Tompa Mihály

Csodája voltam a zergék honának,
Vendégeim sas, villám, köd valának;
Zöldes moh ülte homlokom, jeléül:
Hogy a vén gránit-szikla meg nem vénül.

Alattam ott, miféle földi férgek
Fel-feltünő csoporti járnak, élnek? –
Szóltam kérdőleg a bércek sasának,
Embernek mondta ő, a föld urának.

Sok századig kacagtam e beszédet,
Látván naponként e kis furcsa népet;
S vártam: talán egykor magasbra nő fel…
De még törpűlt, de még satnyúlt idővel!

Majd megragadt egy bősz erő haragja,
Rengvén belé a bérc acél-alapja;
Földindulás rázván meg a világot,
Engem fennről a síkmezőre vágott.

Hozzám az embert bámulat ragadta…
Ki majd szent homlokom lábbal tapodta!
S vésüt hozott, roncsolni büszke sziklát,
Bár hányt dacos mellem dühébe szikrát!

Az őserdő szabálytalan kezétül
Idomtalanságot ki nyertem ékül:
Csúfos szobor levék… hah, a szabályok
Eltorzító majmára átok… átok…!

S ki láttam, mint születtek ezredévek;
Egy csecsszopó kimultáról beszélek;
Hah, bár sülyednék el, hogy szem ne lássa
Mivé lőn a bérc szikla-óriása!…

      ————-

Mig így beszéltek a sír szobrai,
Egymásután a márvány, kő, fa, vas:
Halotti csend állott be hirtelen…
Megszólalt harmadízben a kakas.