EPERJES.

EPERJES. – Tompa Mihály

Meghagyta nékünk a letünt idő,
Öreg regékben sok történetét,
S ki hallgatózik puszta templomok,
S forrás vidékin, ó romok körűl,
Barlangnyilásnál, s mély vadonban:
Hall sok csodás, hall sok szép dolgokat.

Vak Béla jött számos kiséretével,
Birodalmának felső részire,
Mely fekszik a lengyel határ felé;
Holott mély rengetegbe tévedett,
Világtalan királlyal, a csapat;
Lengyel határ felé volt hajdanában
Falvak helyett erdő, s vadon csere.

A forró nap délpontra hága már!
Sütő sugáritól a zöld lapu
Megszőkülten ereszté el magát.
Elfáradott, és megszomjúhozék
Hosszú járás-kelésben a király,
És inni kére kísérőitől.
Háromfelé szakadt most a csapat,
S indúlt keresni hüs forrás-vizet,
A messzezúgó erdő tájain.
Bélát pedig szépen leülteték
Zöld gyepre, zöld fák csendes árnyiban.

Megült a fejdelem, s nem ejte szót.
– Egy pár vitéz némán állott megette,
Kit ott hagyott a többi őr gyanánt. –
A szellő gyöngéd ujját érezé,
Mely arcán símogatva elszaladt.
Hallá felette a pintyek dalát,
Kivette a rigó ugrásait,
A fiatalok hajló ágain.
Kezén pihent meg a virágkehely
Nedvével megrakodva visszatérő
Serény polgára a köpűnek;
S eget, sem földet ő nem láthata!
Országában ő leghatalmasabb
És egy személyben legerőtlenebb.
S miként az ülve játszó csecsemő
Egy lépést sem tehet botlástalan:
Hatalmas nép fölkent királya
Gyámoltalan magában…!
Ki országának fénye, napja:
Magának éj, sötét, reggeltelen.
A nép reá néz, őtet követi,
Ő milliók léptének ád irányt,
Ő, – kit vezethet gyönge kis fiú.
És űl a fejdelem, nem ejtve szót…
De lelke mély gondokkal küzködik…
Hisz a király is ember!

És elszéledvén tűnődése:
Hozzá mászott a lusta únalom,
S legyezgetvén denevér-szárnyival,
Reá álmos, meleg szellőt vere.
Most megösmerni vágyván helyzetét,
Tapogatózni kezdett csendesen,
És űlhelyét megnézte két kezével,
S ott földiepret ére mindenütt,
Amely a fák alatt terítve volt,
Meghajlott szárán csüggve bokrosan;
Érett bogyóit a szomjú király
Magához vévén, epedése mult,
S könnyebben várta a forrásvizet.

És a nap délutánra hajlott.
Kiséretéből az első csapat,
– Amely először tére vissza, –
Elmondta, merre járt völgyön, hegyen,
Mint vergőde át a bozótokon;
S elmondta, hogy forrásra nem talált
A rengetegben.
Megjött a második, mely távolabb volt,
Hozván bőséggel szomjoltó vizet;
Elmondta, hűs forrásra mint akadt
Hegyoldal árnyas, szirtes öbliben;
S hogyan talált rá csörrenésiről,
Melyet kövecses habjával vere.
Eloltá szomját legott a király.

Majd nagysokára jött a harmadik,
– Mely a királytól legmesszebbre járt;
Vidor kedéllyel szállongott elő,
És ajka tréfás, pajkos szókra nyilt.

Ujját emelte rájok hadnagyuk,
Intvén szemével a király felé,
Mely ezt tevé: komolyság, tisztelet!
De a csapat dévajkodása
Meg nem szünék, de nőtt szemlátomást.
S amint szemügyre vették társai
A harmadik csapatnak emberit:
– Csodálkodással tekintvén reájok, –
Kisült, hogy mindenik boros…
S azok bizonnyal mondák: hogy vizet,
Nem bort ivának forrás medriből,
De a csöppeknek ott, boríze volt;
S lőn, hogy mindnyájan észrevétlenül
Kedvet kapának, s Borkútnak  nevezték
A forrást, a völgy hűvös árnyiban,

S mond a király: vágattassék ki a
Vad erdő, ülhelyem körül!
Hol hűsítő, érett bogyóival,
Talála földiepret két kezem,
Mely kinzó szomjamat megenyhité.
Épüljön város a vadon helyén
S emlék gyanánt a történet felől:
Eperjes légyen ő neve!

Ugy lőn, miként mondotta a király.
Kiirtatván idővel a vadon,
Megnépesült vak Béla ülhelye;
S eperszemet viselve címerében,
Épűle város, és áll e napig.
Határiban – kárpótlásul talán,
A szőlő borhozó gerézdiért
A régi forrás,
Borkút, borízű nedvével buzog fel. –