ÉJI KÉP.

ÉJI KÉP. – Tompa Mihály

Bérctetőn az esti fény elégett;
Tetszhalálnak árnya mindenütt.
Mely borúlt a bércek homlokára,
Lombos erdő barna sátorára
A hold teljes arculatja süt.

És az ember oly magánosan van!
Oldalán csak lengő árnya él;
A nagy éjnek sátros ünnepében,
– Áhitattal szíve érzetében –
Hangosan beszélni ajka fél.

A tücsökhang összefoly körűl, és
Reszket, mint egy éji délibáb;
Meg-meggyúl a terhes földi pára,
S a lidérc, lágy szél fuvallatára,
Csába fénnyel leng idébb-odább.

Messziről, csak lélek-hallhatólag,
Mély, csodás hang ébred, újra vesz…
Föld alatt, vagy égben szól-e hangja?
Mert az nem más mint az éj harangja,
– A halál-csend néma nyelve ez!

Ottan-ottan, rejtett falvak árnyán
A kakas szól, nyujtja hosszason…
És utána százan hangra kelnek,
Percig össze-vissza feleselnek,
S ujra mindütt néma csend vagyon.

Majd a holdat elhagyják sugári,
A vér szinében mind alábbra száll;
Másod-alkony lészen a világon,
Az is elhuny csendben, haloványan,
És az éjnek éje most beáll.

S szép, sötétlő bársony-köntösén a
Csillogó gyöngy, röpke fénybogár;
Fenn, a csillag eltünő futása:
Lenn, egy életmécs ellobbanása…
Csillagom vajh melyik, merre jár?

Alkotó természet, tudhatatlan
Útaidban nagynak írva vagy!
S a kis ember, rövid életében,
Búvárkodván titkod tengerében,
Bár ne értse: érzi lelke – s nagy!