EBÉD UTÁN.
EBÉD UTÁN. – Tompa Mihály
A gazdag Földes úr ebédre hívatott,
Mert, – ugy mond – tiszteli a költőt s a papot,
Tudom, tudom… s aztán egy-két lármás ebéd:
Hogy a nagy pártfogót játszhassuk, már elég.
S ki asztalához egy ily embert ültetett:
Azzal csak házának szerez becsületet;
Oh a divatlapok tudatják mindenütt…
S boldog halandó az, kit a hír dobra üt!
Nos tehát, az ebéd estére végbe ment,
Gazdag volt s a szakács nagy mester, annyi szent;
S a bor, a bor! – az sem állhat meg ez előtt,
Mit az isteneknek a bájos Hébe tölt.
A kávé és szivar dicső volt egyaránt,
Mint a bűvös hasis, akkép hatott reánk;
S minthogy van zongora, vannak kisasszonyok:
A többit sejteni nem lesz nehéz dolog.
Láttuk kertjét, lovát, – láttunk sok egyebet,
Mindent magasztalánk, – gondolni is lehet! –
És aztán, hogy végűl maradjon a java:
Hová bevezetett, az a könyvtár vala.
Mondá, – s keble dagadt az önérzet miatt –
Hogy ő könyvekre sok százat, ezret kiad,
De bár annyit kivisz iró s irodalom:
E szellemkincsekben megtérűl gazdagon.
Igaza volt. Ellent nem mondhatok neki
Mi pénzben s példányban a számot illeti, –
Könyvvel megrakva van a polc, a fülke mind;
– De nékem sok nem az, mit ő kincsnek tekint.
Sirbolt az, nem könyvtár, – fojtó lég, szag van ott,
S üveg koporsókban sok idétlen halott;
Búsan tündöklenek aranyzott cimeik,
S az itélet napja sohsem jön el nekik.
Oh mily rontás is az s mily gúnyos árvaság,
Hogy mód, készség, izlés együtt oly ritkaság!
Mig legtöbb sajnálja könyvért filléreit:
Ez tudna s nem vehet, – amaz veszen, de mit!
Az én uramnál ép az érzés, értelem. –
Jó s bolondgombában ki választást teszen,
Akinek kedves a tisztán szórt garmada:
Ime, könyveinek szemét két harmada!
Az ő szemében egy: szobrász s kőfaragó,
Miképen egy: tészta kenyér és vakaró;
Mit a lángelme irt, mit a kontár csinált:
Gyűjti, – gyűjti, mint a pipát, fegyvert, csigát.
S ki a forintokért köteteket cserélt,
A sárba dobta ki pénzének a felét:
Buzog, tesz, áldozik, – de céltalan s hülyén,
S igy alig lendít a közmüveltség ügyén.
És lám, lám! mindenütt mily tapintat, mi csin!
Minden tárgy izléses, legyen nagy, vagy kicsiny;
Kényelmes, gyönyörű bútor, kocsi, fogat,
A fa- s virágcsoport műértelmet mutat.
Finom, nemes modor, – hibátlan öltözet,
Öszhangzik a szabás, s díszités, szövet,
Mily választékos a váll, mente, főkötő…
Csak az olvasmányban az izlés megölő!
Könyv: könyv; – regény: regény; a hátulsó lapon
Esik a temetés, vagy a lakadalom;
Hát a vers, hogy mi az? no biz uramfia!
Rövidre nyirt sor, s a végin kadencia…
Hanem elég, – ebből tán még nem lesz harag –
Hisz szavaim csupán Földesről szólanak;
És aztán, hol eddig nem láttak szivesen,
Nékünk is megnyilt már a szőnyeges terem.
Igaz, ha megcsuszunk sikárolt padlatán:
Egy futó mosolygást utólérünk talán;
De aztán felderit, kibékit a salon:
Jó könyvek, (Versünk is!) levén az asztalon.
