AZ ÜRES KOPORSÓ.
AZ ÜRES KOPORSÓ. – Tompa Mihály
A hajdan korban élt egy fejdelem,
Ki a perzsák felett uralkodott;
Tanácsosi magasztalák, pedig
Kegyetlen volt és felfuvalkodott.
Történt egykor, hogy az őspalota
Lépcsőzetén elcsúsztak lábai…
Hah! felkiálta, talpra aki él,
E rosz kunyhót földig kell rontani!
És ugy lőn. A felkorbácsolt tömeg
Leontja a palota íveit;
Nagy érc-koporsó látszik azután,
Mit a vasrúd a falból kifeszit.
Le volt erősen zárva. A király
Parancsából midőn felnyittatott,
Üresen lelték… s fenekén ezen
Aranybetűs rejtélyes iratot:
Meggyilkoltak,
Eltemettek,
Meg nem holtam!
Feltámadtam
Nem maradtam
Koporsómban;
Élek, élek, élek!!!
Gondolkodott egy percig a király
És hívatá országa bölcseit;
A vén, szakálas máguszok felé
Imigy kiálta: mit jelent ez itt?
Királyi székem zsámolyán ülend,
Ki a rejtélyt megfejti legelébb!
– De a tünődő bölcsek ajkain
Mélységes hallgatásnál nincs egyéb.
Napok mulnak s őszebb lesz annyi fő,
De a felírás még mindig titok;
Hah! zúg a bősz király, nehány betűt
Megmagyarázni nem tud annyitok!?
A tűz-isten fénnyel kent üstökét
Ugy lássa meg holnap reggel szemem:
Hogy kába főtökkel megrakva, e
Koporsót a tengerbe vettetem!
Midőn az ember vár, nagyot teszen,
De hogyha fél, csudát akkor mivel;
Hall a király, és megtelik füle
A bölcsek ilyetén beszédivel:
Napnak fia! megfejtve a talány!
A titkos felirat téged jelent,
Halhatlanná tevének istenid,
S a koporsótól léssz örökre ment!
Égből veték ezt a nagy istenek,
S felőle ily örök végzésök áll:
Hogy aki felnyitandja legelébb,
Ne lásson sírt, – s az te vagy, oh király!
És a király mohón nyeldesve a
Hizelkedés kábító maszlagát:
Isten vagyok! kiálta botorúl
S lelkét vak őrjöngésnek adja át.
A késő éjfél még ébren leli,
Midőn az ajtón nesztelen belép
Egy szálas termetű fehér alak…
S megy a királyhoz bátran közelébb.
Ember, ki vagy te? ‘Én szellem vagyok!’
Mért nem pihensz hát sírnak szelleme?
‘Pihennék, csak késő utódimért
Felkelnem oly gyakran ne kellene!
Ember! ki istennek tartod magad,
Ősapád lelkét kell meghallanod!
Jöttem, hogy a lelt koporsó felől
Adjak valódi magyarázatot:
Régen, régen én voltam itt király,
Minő te vagy, kegyetlen és kevély;
Én építém e büszke palotát,
Melyet te mostan széjjelveretél!
Egykor meggondolám: a föld mi jó,
Keblén terem meg a kenyér s arany;
Imádjuk a földet a nap helyett,
Ameddig birtokom határa van!
És rendelék a földnek ünnepet,
Bálványokat s az áldozatra vért;
Midőn egy vén magusz hivatlanul
Elém kerűlt s kihallgatásra kért.
»Méltatlan vagyok, hogy szakállamat
Szent lábaddal oh felség, megtapodd!
De, a föld a napnak szolgája csak,
Imádd azért s imádtasd a napot!
Ki ha mosolyog, kihajt fű, virág,
És eleven lesz, ami még nem élt;
Felforralja az Indus habjait,
Megtüzesíti Lybia legét.
Ott, honnan megvon fényt és meleget,
Megszün az élet, halál áll elő;
A föld a napnak szolgája csupán,
A nap az isten, s tűz az őserő!«
Haragra gyultam vakmerő szaván,
Jól van, tehát mentsen meg istened!
S akkor elásatám elevenen
Nagy érckoporsóban az öreget.
Ismét a földnek égett áldozat,
De elém rögtön egy új mágusz állt;
Imádd király s imádtasd a napot!
Ekkép végezvén emez is szavát.
Parancsolám, hogy társához tegyék;
S a koporsóban, hogy felásatott:
Az elébbinek hült helyét lelék…
Sem élő nem volt benne, sem halott.
Hárman jövének így egymásután,
S én mind a hármat eltemettetém;
De mind eltüntek… s ilyen iratot
Találtak a koporsó fenekén:
Meggyilkoltak,
Eltemettek,
Meg nem holtam!
Feltámadtam
Nem maradtam
Koporsómban;
Élek, élek, élek!!!
S midőn tünődném a történteken:
Imé előttem mindhárom megáll;
»A nap az isten, ő az őserő!
– Ki súgározzék rád is, oh király!
De az égre ne vond fel íjadat,
Mert isten ellen nincsen fegyvered;
Az eszmét, mit az idő méhe szűl,
El nem nyomhatd és meg nem ölheted!
Mag az, s ha eltapodják lábaid:
A földben ver százágu gyökeret;
Tűz az, melyet ha hamv alá takarsz,
A láng helyett nyersz eleven szenet.
Nézd, a természet nem nyugszik soha.
A föld terem gyümölcsöt, aranyat;
A tenger zúg, az ég mosolyg, dörög…
S meddő a szellem-ország volna csak?
Nem! az időnek karján jőnek el
Az eszmék, ez óriás gyermekek,
Hogy míg nép és kor birkozik velök:
Megnövelkedvén, – végre győzzenek.
Hajolj meg hát ez óriás előtt,
S szeresd a népet, annak fegyverét,
Hatalmadon, mikép a köszörűn:
Nyomás által csak élesítenéd!
Ha elbotlott, nyakára ne tapodj,
Inkább emeld fel azt kegyelmesen;
A nagylelkűség vonz, lefegyverez,
Boszúállásból köny s nyomor terem.
Nézd, megharagszik néha bár az ég,
S a földre égő dárdát hajigál:
Szivárvány-karját nyujtja majd felé,
S meleg csókot küld napsugárinál.
Fényeskedjél te is, király, de nem
A villám gyilkos fényességivel;
Az engesztelés szivárványa légy,
A jótét napja, mely alkot, növel!
Szemed kiszúrd, s vágd el gyakran füled[34]
És a férget, mely lábadhoz lapúl,
S a népre álnokúl vádaskodik,
Taposd, taposd el irgalmatlanúl…!
Jó a nép, oh király, csak apja légy:
Magátul édes gyermeked leend!
Nagy a nép, ő az eszme fegyvere,
És az eszmére kardodat ne fend!
Temesd el, mint tevéd, apostolit,
Mind felkél, és tíz támad egy helyett;
Vedd ezt eszedbe s légy bölcs, oh király,
– Az eszmét karddal meg nem ölheted!«
Igy szóltak ők, – és én bölcsebb levék; –
Az érckoporsót intő jel gyanánt
Palotámnak falába tétetém,
Ha tán a vadság és dölyf ujra bánt;
De elkerűle mind halálomig; –
Azóta mennyi század elfutott…!
Az érckoporsót ki felbolygatád:
Hogy mit jelent irása? Most tudod!
Azért reszkess az istenek nevét
Egy percig is kábán bitorlani, –
S ne várd, hogy ujra megjelenjenek
Elhunyt apáid boszús árnyai!’
Jegyzetek
31. Tompa a verset a fenti szonettel együtt imakönyve, az „Olajág”, ajánló verséül írta. [VISSZA]
32. Történeti adat. [VISSZA]
33. A felgyujtott nádas leírását l. »A Tisza rétje ég« c. prózai töredékben is. [VISSZA]
34. A perzsa királyok tanácsosai »király szemei- és füleinek« neveztetnek. [VISSZA]
