Hirdetés

AZ ÜNNEPRONTÓK.

6 perc olvasás

AZ ÜNNEPRONTÓK. – Tompa Mihály

‘Ébredjetek…! kenyérebédig
Fogtok nyujtózni tán,
Ti naplopók! és tátni szájatok
A sült galamb után?!
Dologhoz lásson, aki csak bír!
Csorbóka, dudva veri fel
Szőlőtök a hegy oldalában;
Gyomlálni és kapálni kell!’

Szólott, megrúgva talpát
Három testvérfiaknak
A zsémes nő; s azok rá
Álmosan felriadtak,
Készülvén a szőlőmunkára,
A hegynek lejtős oldalára.

És mond ifjabb leánytestvérök:
– S beszéde volt bátortalan –
  »Hát nincs ma ünnep, nénémasszony?
  Azt gondolám, urnapja van…«
De ráriadt vadúl szegényre
A durcás vén leány,
Száraz kezét arculcsapásra
Fogván fel a pogány:
  ‘Menj, istenadta urnapoddal
  Színem elől, te csacska féreg!
  Hogy helytelenkedhess napestig,
  Ünnep kell úgy-e, meg legények?
  A két szemed tüzes fogóval
  Szedem ki mindjárt, hitvány pára!
  Ha mátul fogva nézni is mersz
  A szomszéd dolgatlan fiára!
  No csak lássa meg már az ember!
  Hogy ő tanítson, még csak az kell!
  Most pedig az erdőre mégy,
  Egyik lábad itt, a másik ott; –
  S ha száraz galy nem lesz elég:
  Akkor lesz még ünnepnapod!
  Vizet hozzál és kividd az ételt;
  S mig délben bátyáid pihennek:
  Gyomlálj, kapálj, aztán arass egy
  Jó hamvas mohart a tehennek.
  Mert mind bolond, ki ünnepel,
  Midőn szegény, s dolgozni kell!’
  »Igazság! – a fiúk morogtak, –
  Nekünk is akkor lesz urnapja,
  Ha megtisztult, kiforrt borával
  Kinál a hordó szája, csapja;
  És most ki a szőlőmunkára,
  A hegynek lejtős oldalára!
  Mert mind bolond, ki ünnepel,
  Mig nem gazdag… s dolgozni kell!«

              ——

A kinzott lányka keszkenőjét
Fájó dagadt képére húzván:
Letörlé forró könnyeit,
S gyorsan haladt a keskeny útcán;
Szegény…! mig más leányka
Ünneplő köntösében,
Bokrétával kezében,
Vár a harangozásra:
Miként más jó keresztyén,
A szent napon nem ünnepel;
Rosz néne számol érte,
A lelke fáj… de menni kell!

Immár a kert aljához ért el,
– Többet futott, mint lépett, lába,
Hol a szilvás gyepűje mellől
Sugár fiú pattant utába;
  »Jaj Istenem!
  Nénémasszony megöl ezért…!«
De a legény
Megfogta a leány kezét;
  »Jó lány, mi lelte képedet?
   Miért ríttál ilyen korán?«
  »Eressz, eressz az Istenért…!«
  »No csak te mondd el szaporán…!«
És a leány keserves élte
Minden baját hűn elbeszélte;
A szó igazvoltát pedig
Pecsételé könyhullatással,
Melyet  letörlött a legény
Lobogós ünge gyolcs ujjával.
És elmaradt a galyszedés. –
Ifjú, leány együtt menének
Az Istennek háza felé,
Napján az Ur szent ünnepének.
S az ájtatoskodó seregben,
– Amely vonult a szent zászlók után –
Egymás mellett borúla térdre:
Buzgón imádkozó fiú s leány.
Majd a legény szülőihez
Vezette a szabadkozót,
Hol hozzá nyájas ajkakon
Ejtett a háznak népe szót.
Vigan költék a szűk ebédet el,
S a gazda, a jó rendnek őre:
Jobb kéz felől, magához ülteté
A vendéglányt, az asztalfőre.
Majd szólt a jámbor házi nő:
  – Imé, a lányok serge jő!
  Maradj nálunk, édes leányom!
  Vigadjatok, mulassatok,
  Vigságtok jól-esik szivemnek,
  Ha mult időmre gondolok:
  Magam kisérlek majd haza;
  Durcás nénéd, a vén leányt
  Jól ösmerem bibéivel…
  S ne félj… mert egy ujjal se bánt!
  De most mulassatok s enyelgjetek,
  Egész megifjulok közöttetek! –

              ——

Az ajtót ki- s becsapkodá
A karcos néne azalatt;
Kiállt az utra s galyhozó
Öccsére szórt szidalmakat;
Mérgében tört, rontott, mikép
A felleg száraz mennyköve:
De akit vaslapátja várt,
Testvére csak meg nem jöve.
A síró tűz körül,
– Füst marván a nő két szemét –
Elkészült csakugyan
Az ízetlen sovány ebéd;
Aztán szalmába fészkelé
A szélkét és fakanalat;
A kast fejére fölvevé;
S a szőlőhegy felé haladt.
Csöppek borsózták homlokán,
S dul-fult magában a kaján.

Sok izzadás után végtére
A hegynek oldalára ére,
S hol a munkás bujt, nyes, kapál,
S a bő szüret napjára vár.
Hol, mig jár napfény s őszi dér:
Szépen megasznak a gohér,
A rózsaszőlő s erdei
Arany-cseppű gerézdei.

És első gondja a fiaknak,
Hogy a jövőre rátámadjanak:
  »Nem láttad, hogy rég hajlik a nap?
  Vagy tán az ördög van veled:
  Hogy a kapást féldélutánig
  Éhen, szomjan itt kinn feledd…!?«
S ő fuldokolva visszapattoga:
  ‘Az átkozott lány s ünnep az oka!’
  Zajong mindannyiok…
  S istentelen szitok
  Hangzott el a magas szőlőhegyen:
  – Ünnep s lány hétszer átkozott legyen! –

              ——

Az elfáradt testvér fejéről
Az étekkel a kosarat
A bősz fiúk le sem vehették,
Mert egy szempillantás alatt…
Midőn testvért és ünnepet
Mocskos szókkal szidalmaznának:

Szőlőjük tüske s gazberekké,
S ők… kőbálvánnyá változának.
S az istenfélő jó leányhoz,
– Ki rájok rettegés közt vára,
Ülvén a zárt ajtó küszöbjén; –
Nem tértenek meg éjszakára.

              ——

Hol a regényes Abaujnak
Koszorúzott hegylánci nyulnak:
Bükkek felett, hegy oldalában,
Regécvár omladékihoz közel,
Az ünneprontó kőtestvérek
Merev csoportja vesztegel,
Fején az étek-kosarat
Emelvén a leány…
Gyakran kapa pengése hallik,
Körűlök csendes éjszakán.


Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!