ÁRVERÉSEN.

ÁRVERÉSEN. – Tompa Mihály

E házban hajdan egy galamb lakott,
De vijjogó ölyv verte el;
Amaz boldogság volt, ez szenvedés…
Most már pusztúlásé e hely.
Ur és urnő alunni mentenek…
S a nép, mely őket kikisérte:
Tolvaj méhként rajong a ház körül,
Versenygvén: ki ad többet érte:

Vad forgószél csapott e házra tán,
Hogy olyan össze-vissza van?
Felfordult minden, minden éllel áll
Az udvaron s szobáiban.
Ezt és amazt a jámbor birtokos
Tán gonddal őrzé s megkimélte;
Most fel s alá rugdossák és vetik,
S azt mondják: ki ad többet érte?

Az úr szerette a virágokat,
Oltott, nevelt, ültetgetett;
Kies kertének árnyas fái közt
Lelt, hogyha lelt, enyhűletet;
A gondos kertész koporsóba ment,
Hadd pihenjen, őtet sok érte…!
Nem tudja, hogy kedves viráginak
Kiáltják: ki ad többet érte?

Vallásos volt az urnő s ájtatos,
De sok fájdalma is vala;
Fájó szivére írt ha nyert, nyere
Imádkozásnak általa;
Melyre lehajtá égő homlokát,
Ha könnyes szemmel Istent kérte:
Itt imakönyve… itt feszűlete…
Kinek kell? ki ad többet érte?

Meghittei: a napló, tárca, toll,
Kikkel gyakran barátkozott,
Akikre bíza csendes éjeken
Sok gyöngéd, bús gondolatot:
Imhol vannak! tán szatócs veszi meg?
Tán zsibvásárra jutnak végre?
Nemes hölgy! jó hogy nem hallod, midőn
Kiáltják: ki ad többet érte?

E kapzsi népet én nem szeretem;
A kerti tóhoz szököm el,
Nézem a csurgót, mily sietve fut…!
Mint életünk, örömivel!
Uratlan kert, lakóid alszanak!
Végét még egyik sem remélte;
Lelkem borong… de egy hang felzavar:
Egy… kettő… ki ad többet érte?

(Tornallya, april 16. 1847.)