ANDRÁS POLGÁR.
ANDRÁS POLGÁR. – Tompa Mihály
Pajkos fiúk valának azok a
Bocskay hajdúi!
Nem igen szoktak, hacsak lehetett,
Éhezni, szomjúzni.
Nem vizsgálták, hogy a tulokra
Ki bélyegét sütték?
Hátat vetvén eme mondásban:
Törvényt ront a szükség!
És összesúgnak egy este:
Ijesszünk rá Eperjesre!
Sóvár felé van ménes, csorda;
Szakadjunk titkon két csoportra.
Szeben felől mig egyik támad:
A másik elhajt ménest, nyájat.
Tetszett a terv, tetszett a préda,
S még legjobban a vaskos tréfa.
Mi pedig, mig lesz valami,
Forduljunk egyet a városban,
Amig Lipót, András és Márton[54]
– Érdemes polgár mind a három –
Hadjuk zajára szét nem robban.
Mert a csapszékben mulat mindenik:
Együtt az idő jobban eltelik.
Márton polgár kevés beszédű,
Ne is busúlj, hogy megszalasszon!
Semmiben sincsen rövidsége,
Van sok pénze s jó egészsége,
S még ifju szép menyecske, mellé!
De az asszony
Ugy tetszik, mintha nem szeretné!
András szerszavas, felesége sincs,
Összekap veled, csak ránézz, vagy ints;
Egy tücske van: – de több nem is kell! –
Hogy tudnillik ő bátor ember!
Voltak s minő kalandjai!
Bele-untak már hallani,
És senki sincs Eperjesen,
Ki e részben Tamás legyen;
Csak egy ember! ki most is ott ül,
Ki minden szóra, neszre szemfül;
S mig András szaval: hogy a havason
Kilenc farkast vert egy bottal agyon!
És dezentort fogott,
Mint vándorló legény!
Hát mikor átment a
Zajló Duna jegén!
Fogadásból mint hált egy régi várban,
Szembe nézve száz kisértettel bátran -:
Ott ül! – s elébb csak mosolyog,
Mondván: ez még nem nagy dolog!
Később rútúl kacagni kezd:
»Sógor! ugy-e álmodta ezt…?!«
És aki ekkép lábatlankodik:
Ki volna más? Lipót, a harmadik:
Nagy táncingerlő, bár máskép kicsiny;
Minden lépése, szava: tréfa, csíny.
Áprilist járat, pénzt ásat veled,
A lutrin ternót, quinternót nyeret;
Talál mindenkit gyenge oldalán,
De nem sebez, csak csíp mint a csalán;
Sokon átment, mégis mint a gyerek,
Az élettel csak játszik, enyeleg.
Ajkán a tréfa: aranyfüst, – s ha szólt,
Bezománcozza a kemény valót.
Szereti őt egész világ,
Csak András nem! oh mert hiszen,
Szivén sebet gyakorta vág
E szörnyű szóval: »nem hiszem!«
Ugy volt most is; – de hah! mi zúg…?
A harangot félre-verik!
Lótás-futás, rekedt zsivaj…
Mi baj…? mi baj…?
A hajdú tört ránk, itt a had…!
A polgárság fegyvert ragad
Mind az utolsó emberig.
S Lipót, András fülébe súg
Az udvaron:
No most itt a jó alkalom…!
Elmult éjfél, mikor eldőlt
A csata a kapuk előtt;
Gyalog voltak a jó polgárok:
S lófélében van legtöbb károk!
Csikó, tinó elballagott…
S ez nem elég!
A veszteség:
Hét sebesült, három halott!
De ki az a bősz óriás,
Ki ontva vért,
Boszút állt a bajtársakért?
Két lábuért, négy lábuért…
Ki egy véres hajdúfejet
Lándsán lóbál a nép felett?
(Mert hozzák a harc hősét vállon,
Hogy jobban lássák, jobban lásson,)
Ez a félelmes óriás:
András polgár! ki lenne más!
A fáklya-füstben, fáklya-fényben:
Néz jobbra, balra nagy kevélyen…
Dicsősége délpontra hágott!
Fumigálja az egész világot;
De oh…!
A földön minden oly mulandó!
Az éljenek közűl ki-rí
Egy gúnyos mély hang: le vele!
Ki az…? mi az…?
Hah, mily botrány…!
S Lipót igy szól mosolyogván:
Ez a Márton polgár feje!
Lát… feldühül a nép, s gyilkost rival, –
Hősünk fehér lesz, olyan mint a fal…
S hogy a megholtnak felesége
Kap átkozódva üstökébe:
A földről nyög fel már a bajnok…
Jaj, irgalom! mindent kivallok…!
De a tömeg már cepeli…
S roszúl lesz a nyakabeli,
Ha néhány szavahihető
Módos polgár nem áll elő.
Csend lesz és a tanuk beszélnek:
Csak hagyjatok békét szegénynek!
Mártont a hajdúk ejtették el
Lelkét karunk közt adta ki;
Meghidegülve hagytuk hátra,
S hogy visszatértünk, akkorára
Fejét leszelte valaki…
S hogy András volt: a fő elég jel…!
A megbukott hős nyomorultan
Bókol fejével: ugy van, ugy van…!
És e sajátságos történeten,
Soká nevettek még Eperjesen;
De András végkép elvonult.
Nem járt csak a szomszédba,
Szegény Márton bus özvegyét
Vigasztalgatni néha;
S szólt: – Bánatát enyhítni vágyván, –
Szép halni a becsűlet ágyán!
,Elő se hozza! – mond az asszony,
Mintha most is előttem állna:
Az a véres fő, az a dárda…
Hogy ereimben vért fagyasszon!
S mindig ugy tetszik: szomszéd ölte meg
Szegény jó Mártonom…
S ezt a fátyolt ön miatt hordozom…!
– Arcán bus köny pereg.
Aztán reá-veti
Könytől fényes szemét
S András lelkéig jár
Köny, pillantás, beszéd.
A vádló lelkiösmeret,
Meg az is: hogy talán szeret!
Azok a gömbölyű karok…
Szeme, mely sír és mosolyog;
Karcsu termet, lágy szőke haj.
Hókeblén a fekete csipke:
Hej nagy gyönyör, de hej nagy baj…
– És Andrást mindez lépre vitte.
Amint a násznak híre fut:
Több víz Lipót malmára nem kell!
Mihelyt előtalálta:
Rákiáltott, no bátya,
Most már hiszem, hogy bátor ember!
