ANDRÁS HERCEG SÓLYMA.
ANDRÁS HERCEG SÓLYMA. – Tompa Mihály
Gályára ül, Nápolyba száll
Károly király hiv özvegye;
‘András herceg, kedves fiam!
Gyere haza, gyere!
Idegen föld, idegen szív…
Fejed nincs hol lehajtanod!
Vagy már meghült hozzánk való
Te jó indúlatod?!’
András készül, – Johanna mond:
»Királyasszony, néném, anyám!
Ne miveld ezt… holtig való
Busúlást hozna rám!
S te…? elhagynád, ki ugy szeret…?!«
– Zokogásban vész el szava, –
András is szól: »Kedves szülém,
Nem megyek én haza!«
Gályára ül, honába tér
Károly király bús özvegye.
»András herceg, kedves uram,
Gyer’ vadászni, gyere!«
Száguld a mén, dobog a föld, –
A vad sürűn reppen, riad;
S hull: fegyver és sólyommadár –
Ez élő nyil miatt.
De a herceg legkedvesebb
Solymára mily romlás jöve?
Nem hat reá szép szó, harag
S a préda ösztöne.
Ételt utál, vadat kerűl,
Csüggedt, konok mind estvelig,
Midőn Aversa a vadász-
Csapattal megtelik.
Zajos, hosszú a vacsora,
Későre mén a lefeket;
Midőn András elszenderűl:
Éjfél körűl lehet.
– Már látja a nap képeit…
De felrezzen: »mi zaj van ott…?«
– (Künn, a sólyom vijjog, – s veri
Vadúl az ablakot.)
»Nincs semmi zaj, csak álmodol…
Aludj, aludj én hercegem!«
S András arcán lágy női ujj
Futos gyöngédeden.
Érez gonoszt, jósol veszélyt,
Másodszor már a hű madár;
Harmadszor is jelt ad, – de azt
András nem hallja már.
Lassan nyilik závár, kilincs,
Világ gyúlad, meg ellobog…
Jobbra, balra oldalganak
A latrok, gyilkosok.
Ha ezt tudnád, szegény anya!
Megölni még nem volt elég:
Lator kezek ruhátlanul
Az útra kiveték…
S neje tovább alszik. Sólyma
Viraszt András teteminél;
Eldöglik a madár, – a nő
Késő vénségig él!
