A VISSZHANG.

A VISSZHANG. – Tompa Mihály

A déli tengerpart fuvalmas
Szelíd tájékirúl,
Hol kék a menny s a föld örökké
Tavasz-színben virúl:
Két tündér vándorolt nyugotnak,
Mind-kettő szép, deli;
Örömtől zengenek nyomukban
A lég ösvényei.

Hang volt az egyik és utána
Ki könnyen lengve szállt:
Szép anyja Visszhangnak nevezte
Az ifjú szép leányt.
A lányka, anyja képe mása,
Járása és szava,
Egészen az volt, – tán ha gyengébb
És halványabb vala.

Utánok, hortyogó lován, a
Vihar közelgetett;
A mén sötét, lengő serénye
Borítván a leget;
Hogy a szülőtől elragadná
A kedves magzatot:
Földön és tengeren keresztűl
Utánok vágtatott.

Közel hallatszott már zugása,
Bár amelyet vere,
Feltűnni tisztán nem hagyá még
A pornak fellege.
A két vándor, hogy el ne vesszen,
– A vész rohan vadúl, –
Mély, bérci barlang rejtekében
Hallgatva meglapúl.

A vész előtör vad haraggal; –
A bérci büszke cser
Megroppan, – a sugár fenyőszál
Szilánkokban hever.
Kuszált a rét, ki van sodorva
Medréből a folyam;
Rom és inség marad nyomában,
Amerre elrohan.

S midőn jól elhaladt, csupán a vad
Zugása hallaték:
Kijött a hang, de gyermekét a
Barlangba hagyta még.
Készíte néki lágy mohágyat,
És arra fekteté;
Maga megnézni a dühös vészt,
Elsuhant kifelé.

De szólt még a barlangnyilásnál:
‘Leánykám, itt maradj!
Szavamra majd midőn kiáltok,
Rögtön viszhangot adj;
És tudd, ha nem hallasz kiáltást,
Hogy veszve már anyád;
És én tudom, hogy veszve vagy, ha
Választ ajkad nem ád!’

Elszállt a hang és öszvejárta
A bércet és mezőt;
S látván, hogy a vész messzeföldnek
Vidékin jár, üvölt:
Kiáltott – és saját szavánál
Nem hallott egyebet;
Ismét, meg ismét… s hangosabban,
De semmi felelet…!

‘Ah gyermekem, kedves leányom!
Miért hallgat szavad?
Meglesve a vész, rejtekedből
Kicsalt és elragadt!
Ah mért éljek nélküled én is…!’
Ím, visszatér a vész:
Szólt, s a vihar karjába futva,
Zokogva elenyész.

Viszhang, a barlang rejtekében
Ülvén addig magán,
Édesded, mély álom nyomá el
A szirt mohpamlagán.
De rögtön felrezzent ijedve…
És hosszan hallgata,
Mi volt ez? álmodott csupán? vagy
Hangnak zengő szava…?

De nem hallott mást a viharnál,
Amint zuhogva ment;
Az is lassan elhalva, – végre
Lőn szerte néma csend.
»Oh szólj anyám? e bús üregben
Ne hagyd el gyermeked;
Hagyj veszni véled a viharban…«
De hang nem érkezett.

S a tündérhölgy bús rejtekéből
Nem mer kiszállani;
Ott ül maig, – és várva anyját,
Nincsenek álmai.
S nehogy bus ajka válaszolni
Hangnak feledjen el:
Minden kiáltás szózatára
Gyöngéden megfelel.