A VÁNDORNAK.
A VÁNDORNAK. – Tompa Mihály
Kalandos útad merre hordoz?
Térj vissza a hármas halomhoz,
Világnak vándora!
Arcod látják, hogy elfeledjék…
Idegen vagy, legtöbb, ha vendég,
Fordulj ott bárhova.
Oh mennyi van, ki jönne… jönne!…
Vágyódás közt omolva könyje:
Gyötrődik szertelen,
S bús szíve csak remélve enyhűl…
– Te elszakadsz e drága helytűl
Önként, keservtelen!
A gyászt hivéd itthon feledni?
Vagy jársz gyönyört, élvet keresni
A földnek távolán?
Ki sors-vésszel dacolni látszál:
Hited megtört? s mint gyenge nádszál
Földig hajolsz talán?
De, bár öröm- s fény-lakba nyithass:
A más borától lészesz ittas…
A mámor oly rövid,
Hogy bú s árny ismét rád omoljon!
– Mi is felejtetné az otthon
Fájdalmát, örömit!
S ha férfihoz, nagy veszteségben
A bánat illő: – csüggedés nem,
Mely kór gyanánt ragad:
Reményed látva, lombot lásson
Bús, kétkedő a pusztaságon.
– Ki nem vall: az tagad!
Viraszd át a zordon, nagy éjet,
Fogjon körül gonosz kisértet
És képtelen sötét;
Hogy érezd a bűbájt egészen,
Ha gyult szövétnekkel kezében,
A hajnal kél föléd!
Vagy tán a mély s örök sebeknél,
Ama csáb-utra tévelyedtél,
Mely csillogó, – s rideg,
Ki agyrémét követve jár ott,
Szolgálni a széles világot:
Elvész övéinek.
Csak Isten napja, mely derengve
Süt milliók- s az egyetemre,
Osztván fényt, életet:
Szivünk szűk körben égő fáklya,
Hadd láttassék meg fénye, lángja,
Min oltárunk felett!
Tedd bú s örömben, tedd alant, fent,
Amit reád amaz örök, szent
Kötelesség rova…
És útad bármily mesze hordoz.
Térj vissza a hármas halomhoz,
Világnak vándora!
