A POZSONYI HARCJÁTÉK.

A POZSONYI HARCJÁTÉK. – Tompa Mihály

Ezerötszázhetvenet s kettőt hogy irának:
Sok és nagy vendége van Pozsony városának;
Mámor, fény és zaj miatt pezsg a magyar vére,
Rudolfnak a koronát most tevék fejére.

Igaz ugyan, hogy Budán a törökség fészkel,
– Csak beleűlt Szolimán, nem is vívta kézzel, –
S a pozsonyi uraság csak Pozsonyban látszik,
A budai szolgaság lehat a Végházig.

De, jól tudta a magyar mindig azt a nótát:
Félre bánat, félre gond! jó az Isten, jót ád!
Uj királyán függ szeme, – s szíve telve van ma,
Mondván: messze nem esik fájától az alma!

És felejt és hivalog. – A nagy ünnepélyen,
Áldomás nyer áldomást, éljent szül az éljen:
Fel-felkél az ősi nap s vesz nyugatnak útat,
De nappallá lesz az éj, annyi fáklya gyúlad.

Nyársat görbit száz tulok, gránátszínre sülve,
És hogy az volt, nem egyéb: megmutatja tülke;
Utca és tér bort iszik, s nem vétkelli senki;
Hajh, hisz ez a föld szokott drágábbat is inni!

Ott kengyelfutó üget ikravesztett lábbal,
Itt olasz müvel csudát fürge bábuk által;
Szemfényvesztő, mórió minden utca sarkon,
Hogy fiatalt, öreget jó szeszélyben tartson.

S fenn a várban torna áll; – szabja, dárda pendül,
Délceg ifjak küzdenek régi ősi nembül;
És baj annak, társa kit a fövényre hullat,
Mert orcán a vér dicső; szörnyü a pirúlat.

De még hátra a java: – és feszül az érdek –
Nagy vár épült, mit legott ostromolnak, védnek;
Ezek víva és azok fel nem adva gyáván;
S ha dől, ég a deszkavár: ez lesz még a látvány!

Dobog a föld, jő a had, csatasípját fúva,
– Nagy veres zászlót mutat a favárnak kúpja, –
S a játékra: orca, kéz vérrel van befenve,
Hogy hűn legyen a való ábrázolva benne.

Vaskesztyűben, vértesen, – mint apáik jártak, –
Detrik, Konrád fejei vivók táborának;
A védőké: György, Mihály. S áll az őrség készen,
Felgyűrközve könyökig, buzogány a kézben.

Itt is, ott is egy lövés…! – nem teszen kárt még ez,
A vezér, hacsak lehet, szép szerivel végez.
S hirnök indul, kürtbe fú, s a kapun belépvén:
Várjunk, míg megállanak háborún, vagy békén,

Hirnök megjön: odabent eltépték az irást…
Csak dologra! a beszéd elmaradhat bizvást!
(Ugy foly mindez, mintha csak igaz ostrom állna,
Hja, Egerben, Váradon jártak iskolába!)

Erre, kívül mérgesen a viváshoz fognak,
– Van elébb egy kis zavar, végre jól el-oknak; –
Békeritve a favár, bökve minden oldal,
Vivók, védők fegyvere nagy ropogva szólal.

Néző ül a háztetőn, mint madár a bokron,
Néző távol és közel… foly, hevül az ostrom…
Lengő zászlók, füst, robaj, s gyilkoló bárd éli…
Szinte elfelejti sok: hogy nem is kell félni.

S ebből ennyi már elég. Most rohamot vernek,
S a várnak ront a csapat, mint vihar a csernek;
A rohamra: feladás… igy van a harc terve,
– Mégis itten annyi hát meg leend ma verve.

Egy csoport a várkaput zúzni, vágni készül:
De kocog a buzogány, – s elfut esze nélkül;
Mások a fal magasát hosszu lábtón mérik,
S ember, lábtó zuhan a kövezeten végig…

Láb ficamul, in szakad, vér pirosan fercsen,
,Mi ez?’ Konrád fel sipít, – s le kacagnak nyersen;
,Máskép irva nálam, és…’ – »Igy van téve nálunk!«
,De hisz játék, semmi más…’ – »No ha játék: játszunk!«

,Ezer villám, fergeteg! le abbul a várbul!
Tüzzel, vassal vesztem azt, aki el nem tágul!’
»Tüznek a víz, vasnak a vas az ellensége,
Mi magunkat – tréfa bár – meg nem adjuk, – s vége!«

Amit mondott: (rávivén szégyen s vasfejűség), –
Megkisérté a vezér, megtevé az őrség;
S vérszemet kapván kiront, mint Szigetből Zrínyi,
És leckét ad, hogy szokás magyarosan víni.

Fut az ellen, – nyakcsigán jó ütést kap Detrik, –
Sisak-tollak, lobogók utca porát seprik;
Konrád fővezér maga s paripája sánta,
S legnagyobb: hogy a napot hírneve megbánta!

Oszlik a nép, – s tüzbe jő a nagy deszkafalnál,
Hogy nem látta égni: az, mit örökre sajnál;
Fel nem adni…! – igy morog – a gonosz van vélök!
Más itt a baj uraim:  nem egyez a vérök…!