Hirdetés

A »PALOTA« HELYÉN.

5 perc olvasás

A »PALOTA« HELYÉN. – Tompa Mihály

Felettem százados fák lombja függ,
A föld szinén zöld moh terül henyén;
Hűs árny alatt, ábrándozás között
Heverészek a »palota« helyén.

Hol volt? hogy állt? nem mondja omladék,
Nevén kivűl minden jel elveszett…
Nem látni itt ember kezét, nyomát,
Csak az örök s erős természetet.

Kinek dörgő szavát hallá a völgy
A hegytető közös vidékiről?
Egykor mik estek itt…? A képzelet
Mig épít és bont, rajzol és töről:

… A helyre fáradt vándor érkezik,
Szeme tüzes, vonási zordonak;
Kardján, vértjén szól csorba s horpadás…
Ravasz, délceg, – félrabló, féllovag.

Kicsoda ő, kit bűn vagy üldözés
Eme vadon tájékára vezete?
Kiséri-é s minő emlékezés?
Hol van, ha van, hazája, nemzete?

Ki tudja azt! Ő a bércen marad,
Italt forrás ad és vadat nyil ejt;
Rövid, rövid szendergés álma; – kész
Riadásra s veszélyben állni helyt.

Igy él. Majd társ akad; egy, végre több,
Kiket, mint ár, a vak sors összehord;
S az éji tűz vérszínű udvarát
Beűli vad, rongyos, kétes csoport.

Hegy völgy, e farkasok tanyája lész,
Kik túl-üvöltik a honos vadat;
Eggyé forr végre mind: embertelen
Törvényben, esküvel s Vezér alatt,

Kinek hatalma mind-nagyobbra nő,
S tovább nyulnak kifosztó kezei;
A név elég: szemeknek álmait
S szivek nyugalmát elrezzenteni…

És amivel zug és barlang telik
S gazdaggá lesz az átkozott tanya:
A nép bora, marhája, kenyere,
A kalmár selyme, gyöngye s aranya.

Év évre jő; – és rejtek, szakadék
Szűk már a had-, kincs-, gőgnek egyaránt;
S sziklát a hajtott földnép vasa tör,
Órjási csert, ledöntve, bárdja hánt;

Reng, zúg hegy-völgy – meg-megroppanva száll
Mélyebbre  szenes hegyű karó;
Száz vérző kéz követ kőhöz ragaszt,
Bálvány-fákat vonszol s egymásba ró.

Feláll gyorsan s mégis szilárdan az
Idomtalan, felemás palota;
A messze el-látszó tető, torony,
Sokat riaszt el, sokat csal oda.

Most a vezér nemes szüzet rabol,
Őrizve azt frigyetlen hitvesül;
S akkorra, hogy fehéredik haja,
A vad kebel hő vágya teljesűl:

Apjok nyomán, zaj és vér közt, – habár
Anyátlanúl – felnőnek a fiak;
És a gonosz köpű odúiból
Egymás után gyorsan kirajzanak.

Amennyi, mind saját utjára tér,
Más más tetőre ül s  kastélyt emel,
(Mig célnak cél, oromnak az orom
Jól érthető, gyors viszhangban felel).

Felsőt nem néz, törvényre nem hajol,
Mely gyenge gát s előtte átszakad;
Ügyét a »kard ki kard« elé viszi:
Tegyen, ki bír, magának igazat!

Igy századok, s ősek költöznek el…
Jőnek fiak, fiakra unokák;
Az eredést hír, hagyomány, idő:
Fényes, mesés pólába burkolák.

S a dédősök talányos címerén
Hosszan mereng a boldog ivadék;
Büszkén tekint családfájára… az
Fejdelmi törzs ágából hajta rég…!

De béke van… a buzogány pihen…
Elhagyva a rideg, magas tetőt:
A völgybe száll a maradék s megül…
(Fenn, egyedül bolyg a boszús előd).

És úszik ott a köznap árjain,
Sarkantyútlan szolgál kicsiny ügyet;
Nem háborítják a mult képei,
Lassan, lassan homályosúl, sülyed…

Elveszti majd a meglepő vonást,
Mit jellem, arc örökle ősjegyűl;
Nevet cserél… más vérbe olvad át…
Végre a népben végkép elvegyűl.

Ősfészke is romol, pusztúl vele,
Mély repedés kezdődik a falon,
Szeglet válik, torony bukik le majd,
És lész a vár kietlen kőhalom.

Ragasztékit kelő mag és csira
S vékony gyökér tágitja, mint vas-ék;
Egy-két rövid századra áll a rom,
Hogy szomorú végét sirassa még…

Moh, televény s erdő borúl reá,
A föld, ez álló örvény, elnyeli…
– Im, eltüntek a fal s az alakok,
Mint ábrándom gyors tüneményei…!

Találgatom: hol állt a »palota«?
Nevén kivül minden jel elveszett…
Nem látom itt ember kezét, nyomát,
Csak az örök s erős természetet!


Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!