A JÖVEVÉNY.

A JÖVEVÉNY. – Tompa Mihály

Vándorol földünkön idegen jövevény,
S reá sötétedik nagy erdő közepén.

Helyet nézvén, ahol fejét lehajtaná:
Jut a magaslaton, pusztuló vár alá.

Ott némán megvonul a roppant fal megett,
Nem kérve mást, csak a nyájas szürkületet.

A tele hold pedig az égen megjelen,
S fény reszket a kövön, lombon s a csermelyen;

Félig burkolt, de szép s magasztos képet ölt
Hegy, völgy, – az éji táj a jövevény előtt.

S mig nézi hosszasan, – mi így eléje tűn:
Minden megváltozik rögtön, csodaszerűn…

A vár áll, ép s erős; – eltüntek a romok –
Bástyáin fegyveres csapat zajong, robog.

Alant kürtszó, zászlók, s mely gyorsan jő, a had
A meredekre hág s a vár felé halad.

S mint mikor a szélvész zúgatja a vadont:
Erős robaj támad, midőn a várra ront.

Hol a kaput kemény ütések rengetik, –
A földön vér s halott, – füst, láng a fellegig.

Szörnyű a támadás, szörnyű az oltalom…
Szegény vándor remeg, – vész minden oldalon, –

S most zúgó nyilban száll mellének a halál…
Oh, szent, irgalmas ég…! ne félj! csak álmodál!

Jámbor, csak álmodál! – mégis jobb lesz neked,
Ha élted céljait más földön keresed!

Ott a boldog nyugat, eldődeid hona,
Amelytől egykor a merész vágy elvona;

Árnyas pagony, dalos madár, felhőtlen ég,
Csend, rend, polgár-öröm s kedélyes nemzedék…

Menj, menj, ott élni szép – itt nem kivánatos,
Hol álmad rémlátás, ébrenléted bajos;

Itt változó a lég, hol éget, hol fagyaszt;
Alig lendűl a szél s már hullámot dagaszt,

Mely partot ostromol, gátat tör s szétrohan;
Az ormok állanak felhőben, komoran.

Itt fű s fa érez, él; a szirtek hallanak,
A tér süpped s dobog, a lépés ingatag;

Oh, nálunk, e földön még folynak a csodák!
Kiknek keblét sebek s érzelmek roncsolák:

Felkelnek éjjel a sírok halottai…
– Vivódnak mult, jelen, – a régi, a mai. –

Menj, menj! mi magunk is, bár rokonok velünk:
A szellem- s árnyaktól gyakran megrettenünk.