A JÁVORFÁRÓL.

A JÁVORFÁRÓL. – Tompa Mihály

Vára fényes csarnokában,
Hatalomban ősz király ül.
S ősz királynak oldalánál:
Három ifju szép leánya;
Vén cser árnyán gyöngyvirágok!
A remény, mint zsönge pázsit,
Mely körülhabozza őket.
Kellemén a két nagyobbik
Büszke, mint a tói hattyú.
S a legifjabb kék szemével:
Bájos, gyöngéd liliomszál.
S mintha csendes alkonyatkor,
Bárány-felleg száll az égen:
Szőke fürtök kondorulnak
Kebelére, homlokára.
Rajta függ az elmerengő
Ősz királynak pillanatja…!

Lelke csendes tó, felette
Szenvedély viharja nem zúg,
Mely hullámot verne rajta.
Víg örömnek fülmiléje,
Partjain nem csattog, és a
Bánat gerlicéje nem búg.
Ifju álmak, szép remények
Fáiról a lomb lehullott;
Sárgán hullt a tó vizébe,
Sárgán uszkál tűkörén most.

– Minden oly szelid, nyugalma! –
Rajta még emlékezetnek
Gyors fecskéje száll suhanva,
S meg-megütvén szárnyhegyével:
A tó lágyan összerendűl.

Ül az ősz, ül elmerengve…
Szőke lánya kellemében
Ifjusága hő szerelmü
Bájos angyalára ösmér.
S ím a csendes alkonyatban
Megcsendűl, ezüst szavával,
A kápolna kis harangja.
Búra hajló ciprus árnyán,
Ott van a hű eltemetve!
S mintha édes lelke szólna,
– Kis harang ezüst szavában –
A merengő ősz királyhoz:
Hűn megért lelke  a szót.

  ———–

Jött az estve holdvilága.
Mély álomba szenderűltek
Ősz királlyal barna lányok.
És az esti holdvilágnál
Pásztorifju, furulyája
Lágy szavában szólt epedve,
Zöld  bereknek félhomályán.
Szőke lányka andalogva
Hallgatott a halk zenére,
S mintha híve ajka szólna
Furulyája lágy szavában:
Hűn megérté lelke a szót.

A kelő nap súgaránál.
Gondban ébredt ősz király föl:
Nyugtalan volt álma éjjel:
Koronáját fenn ragyogló
Gyémántjától fosztva látta.
Könyben kelt a szőke lány föl;
Nyugtalan volt álma éjjel:
Anyja sirját látogatta,
A halottak hajlokában.
Búsan kelt a pásztorifju;
Nyugtalan volt álma éjjel:
Nyája legszebb báránykáját
Két dühös vad tépte össze.

,Zöld halomnak oldalára,
Menjetek ki, kis kosárral,
Menjetek ki, jó leányim!
Epret áhit ősz apátok,
Édes ízü földi epret,
Jószagút és hűvösítőt.
És ki megtér zöld halomról,
Telt kosárral legkorábban:
Az leend én édes lányom!
Azt fogom forrón szeretni,
Koronámat az birandja,
Hét országom arra szálljon.
Zöld halomnak oldalára,
Menjetek ki jó leányim!’
Szólt az ősz, és elmenének
Kis kosárral a leányok,
Szedni édes földi epret,
Jószagút és hűvösítőt,
Zöld halomnak oldalára.

,Teljél, teljél kis kosárka!
– Halkan mond a legnagyobbik –
Koronája ősz apámnak,
Hogy ne szálljon más fejére!’
»»Teljél, teljél kis kosárka!
– A középső szóla szintúgy –
Hét országa ősz apámnak
Hogy ne légyen senki másé!«
»Teljél, teljél kis kosárka!
– A legifjabb igy sohajtott –
Hogy ne légyek ősz apámnak
Jó szivétől eltaszítva!
Teljél, teljél kis kosárka!««

S íme, telve lőn legottan
Szőke lánynak kis kosárja.
Látva ezt a két nagyobbik,
Rút irigység szóla bennök:
,Koronája ősz apámnak,
Hét országa ősz apámnak,
Hát övé lesz, hát övé lesz…?
Nem, nem inkább vére folyjon!’
S a jó testvért elveszítvén
Rosz leányok, nagy kegyetlen:
Vén jávorfa gyökeréhez
Földbe ásták, bétemették.
És megoszták édes eprét,
Összetörték ki kosárját.

Majd a fényes várba térvén,
Ősz királyhoz igy beszéltek:
Oh atyánk! baj ére minket…
Jó testvérünk, jó leányod,
Rengetegbe tévelyedvén,
A dühös  vad elragadta,
Mely reátört nagy kegyetlen.
S ősz király, mély bánatában,
Hamvat hinte bús fejére
Veszve, veszve koronája
Legtündöklőbb éke, dísze!
Mert elment a jó leányka
Édes anyját látogatni,
A halottak hajlokába;
S onnan többé vissza nem tér. –

Ujra kelt a hold világa.
Zöld bereknek félhomályán:
Pásztorifjú furulyáját
Ajkihoz merengve nyomta.
Fútta, fútta… s mindhiában.
Megnémult a síp örökre!
Édes hangot mért is adna?
Nincs ki hallja, nincs ki értse!
Alszik a szép kékszemű lány,
Jávorfának árnyokában,
Könyezetlen, siratatlan!
Pásztorifjú, a dühös vad
Báránykádat összetépte!

Zöld halomnak oldalában,
Vén jávorfa törzsökéről,
Harmadik nap éjszakáján,
Ifju hajtás sarjadott fel,
Szőke lánynak temetőjén. –

Zöld halomnak oldalában,
Búsan járt a pásztorifju,
Legelésző nyája mellett.
Majd lemetszé furulyának
Vén jávorfa sarjadását.
És midőn ajkára tette,
Bús keservvel szólt imígyen:
  – Fújad, fújad én kedvesem!
  Voltam én is király lánya;
  De most vagyok jávorfácska,
  Jávorfából furulyácska!

S pásztorifju, furulyáját
Felvivé az ősz királyhoz;
Ki midőn ajkára tette,
Bús keservvel szólt imígyen:
  – Fújad, fújad én atyám! ah
  Voltam én is király lánya;
  De most vagyok jávorfácska,
  Jávorfából furulyácska!

És midőn a rosz leányok
Ajka érte, szólt imígyen:
  – Fújad, fújad én gyilkosom!
Voltam én is király lánya;
De most vagyok jávorfácska,
Jávorfából furulyácska!

S a két gyilkos lány fejére,
Ősz apának átka szállott;
Bujdosásba üzve őket:
Nem hagyá sehol pihenni
Szőke testvér véres árnya,
S szörnyü átka ősz apának.

Búra hajló ciprus árnyán,
Kis harang ezüst szavában,
Két halottnak lelke szólott,
Csendes alkonyatsugárnál
Búba sűlyedt ősz királyhoz.
Aki elment nem sokára,
– Búra hajló ciprus árnyán, –
Kedvesit meglátogatni,
És nem tére vissza többé.