A HAJÓ.
A HAJÓ. – Tompa Mihály
Megszünt már a vihar, felhők nem dörgenek,
S még zúg a tenger, e tajtékzó szörnyeteg;
Keblében, amelyet a szélvész fölzavart,
Önerő táplálja a rémes zürzavart.
Hol a hajó, mely a habok gyüremletén,
Az örvények felett átsiklott könnyedén,
S vitorla-szárnyakon vigan repülve ment?
Hol a kevély s erős hajó…? temetve lent!
Derékban heveder szorítva s védve pánt.
Pontos kormánya volt s ügyes, ki véle bánt;
A szélbe sokszoros vitorlát fejte ki;
Nagy s drága kincseket titkoltak rejteki.
Kik a hajót birák: vidáman, délcegen
Járdaltak a szellős, napos fedélzeten:
De a nyirkos fenék deszkái közt, alúl
Zord képü emberek ülének szótlanúl.
Habár közel, mily más világ az ott s ez itt!
Mig járja a hajó vizek sík mezeit,
Melyet kimond az ajk s titkon az elme sző:
Hang, vágy és gondolat mind oly különböző.
,Mily pillanat! most kél a nap…! s ég, viz kigyúl…
Káprázik a szem s a lélek, csudáitúl!’
»Az ég boltját homály vagy fény borítsa bár:
A szűk hajóüreg nekünk a láthatár!«
,Elmult már ennyi nap… elmulva annyi még:
Feltűnik a part, rév s az ösmerős vidék…’
»Mindegy: ha tán nyugodt öbölbe zárkozunk,
Vagy a nyilt tengeren kóvályog árbocunk«.
,Színt vált a víz… im a nap arca mint tüzel…
Félő, hogy változik… hogy a vihar közel…
»Mily lomhaság! hajónk alig lendül s megyen,
Az éjjel még kemény tánc lesz, – de hadd legyen!«
,Kitört a vész! ropog vitorla, és kötél…
Munkára, aki bir! helyére, aki él!’
Szorúl a szív, de a válságos pillanat
Erőt fokoz, s ijedt bátorsággal ragad.
»Szél s tenger összevész… szegény naszád, neked
Szerencse, a vitát ha végig nézheted!«
És minden arc nyugodt, minden kar öszvefont; –
Egykedvűn nézik, hogy a gyilkos ár beront.
S mig összeütnek a zajgó hullámkörök:
Valami ugy kacag, sikoltozik, hörög…
Mily zakkanás, robaj, midőn, a vad futam
Közben, egy-egy sulyos horgony alázuhan!
Örvény fogadja be az olcsó s drága sulyt,
De a haszon kevés, mit kidobása nyujt;
A lég örvényzik fent, alant a mély özön…
Sírnak… kiáltanak… nincsenek eszökön.
,Lohadj hullám, lohadj! fáradjatok szelek!
Oh éltem s kincseim, mikép is mentselek!
Csupán egy deszkaszált: gyarló, kétes tutajt,
Min a szél valamely sziget partjára hajt!’
»Zuhanj hullám, zuhanj! kacagjuk bősz dühöd,
Melyben e nyomorúlt hajót hányod s ütöd.
Nyisd fel mélységeid, szilaj, sötét elem:
Benyelsz, elveszni látsz, – de félni… félni nem!
Élet, halál? velök minket alkudva láss!
Mit nyujta? mit vesz el, könnyű a számadás…
És szörnyü? mig együtt pöröl, kiált s felel
A lázongó tenger, a lázongó kebel!
Hallá a mélység e merész, vad szózatot,
S ingerlé tán e nép, mely meg se borzadott,
Vagy rokonszenv hatá meg a borzalmas árt:
Mert annyi zord szivet rögtön karjába zárt.
Hol a kevély hajó, mely mint madár repült?
Boldog, boldogtalan népével elmerült…
A vész felhői már csak távol dörgenek:
S még zúg a tenger, e tajtékzó szörnyeteg.
