A FOLYAM.
A FOLYAM. – Tompa Mihály
Messze vad bércből eredvén:
Erővel tágíta medrén,
Szirteket tört a folyam;
S nőve egy két rokon ággal:
Most nagy téreket szeg által,
Zaj, robaj közt hangosan.
Bor-, kenyérben gazdag a part
S népén kivül még sokat tart,
Ki idegen s éhező,
Kövér tulkot és tüzes mént
Ezerenként, seregenként
Nevel a rét, a mező.
A mélyben szerencse várna
A merész és bölcs buvárra,
Ki leszállni volna kész;
Igy, porondban és iszapban
Keresetlen, felhozatlan
Arany-szem s por oda vész.
Vihar, villám század óta
Sok sziklát hányt a folyóba,
S az keblét megülte lenn;
Törné… vinné… árja mosná…
Örvényessé, rohamossá
Teszi ez a küzdelem.
Ha felgerjed bősz haragja:
Vakon tépi és szakasztja
Önmagára partjait;
S színig töltve árka öblét,
A lapályra ront s ömöl szét
Tág résen, mit árja nyit.
Majd megtér s foly régi fektén,
Erőt, mélységet jelentvén
A hatalmas viz-gomoly:
Gátat, töltést elsodorna,
Nem szabályozná csatorna:
Ne amarra, erre folyj!
Olyan, mint a puszta méne,
Még nyereg nincs erre téve,
Sem szájába vetve fék. –
Mért tolna arra gálya?
Vad örvényi és dagálya
Menten elsülyesztenék.
Ott is, hol fenékre látni,
S alig tetszik folydogálni
Oly nyugalmas, oly csekély:
Nehéz általmenni rajta
Érezé, ki néki hajta:
Meggázolni mily veszély!
Mit álltok a part fövényén
– Árt, apályt szemügyre vévén –
Gond-ütötten, komolyan?
…Ilyen volt és ilyen is lesz:
Gyors, dagályos, mélyén szirtes
Mindörökké e folyam.