A FOGOLY.

A FOGOLY. – Tompa Mihály

Bezárva mély, sötét üregbe,
Ül a fogoly hős, láncra vetve,

S hogy a világból mitse lásson:
Vas feketlik a szűk nyiláson.

Szemét titokban rajta hordja
A porkoláb s őrök csoportja,

Várván, hogy majd esd éghez, földhöz,
Vagy vergődvén dühöng, üvöltöz…

De hasztalan! a zord üregben
A rab nyugalma rendületlen…

Majd láncait hosszan-bocsátván,
Csufolják és ingerlik  gyáván;

S mint az oroszlánnal, – ha fogva, –
Mulatnak félve, szívdobogva;

Szegény, e rút békót ki hordod:
Kelj fel, vedd vissza régi sorsod!

Tépd el láncod, mint Sámson, könnyen!
– S a hősön a békó se csörren. –

Csak várjatok! ha zendűl a szó,
Az élők sírjaig lehangzó,

Melynek tábor s vitorlás gályák,
Hatalom s csel utját nem állják;

Mely megcselekszi, hogy mi álom:
Valósággá lesz a világon;

Hogy ami fekszik porban, romban:
Felépül, újul dísszel, gyorsan,

És nem lesz holnap, ami van ma…
Ha zeng a szó s munkál hatalma:

Oh várjatok csak! akkor felkél,
S tudtúl lesz Isten- s embereknél…!