A BAJMÓCI FÖRDŐS.

A BAJMÓCI FÖRDŐS. – Tompa Mihály

Az ember gyenge, nyavalyás;
Erős, gyógyító a természet!
Mint egy gondoskodó anya,
Emlőin tart, ápolgat, éltet.
A síkon dús kalász terem,
Édes must foly a bérceken;
S hathatós orvosság van
Elrejtve fűben, fában.

A föld alatt száz titkos ér
Furkálja a bérc keblit által;
Ásványok és ércek kinyalt
Savát, lelkét vivén magával.
Egymáshoz útat törve, aztán
Öblös medencékben jön össze;
És forrón felbuzogva habja,
Gyógy-nedvét az embernek adja,
Hogy benne kórtestét förössze!
Bajmócon is volt hajdanában,
– Amint az éltes nagyanyák,
Hosszú estéken rokka mellett
Mesélgetvén, reánk hagyák: –
Bajmócon is volt hajdanában
Ily gyógyforrás, melynek vizétűl
Egészséges lett a beteg,
Vidámabb, ifjabb az öreg
S a nyomorék szépen kiépűlt.
A nyílt, magas vidék,
A szurkos fenyvek illata,
A nyájas tiszta lég,
Lélekre, testre jól hata;
Úgy hogy az ember általa
Szintén megifjodék!

Hanem rövidlátó az ember…
Igy a fördői nép:
Amint üdűl, a csendes élet
Korlátiból kilép,
És elfeledkezvén magáról,
Alig gyógyult meg, újra vétkezett:
Változtatván szilaj vigalmak
Tanyájává a csendes gyógyhelyet.
Zúg a bérc, mámoros gyönyörben
Múlnak az éjek és napok;
A lármás nép dőzsöl, pazérol,
Van kedve nagy s aranya sok!
És a fukar fördősnek ebben
Telék nagy öröme,
Mivelhogy egy zacskót arannyal
Mindennap megtöme.

S történt, hogy a fényes lakmározóknak
Körébe rongyos koldús tévedett;
– Mintha a szél a napsugáros égre
Ver egy sötét, megtépett felleget.
Hozott a fényhez árnyat,
És a bársonyhoz rongyot;
Szerencse és az inség
Egy ösvényen szorongott,
Hogy így e tarka képen
Az élet rajza légyen.

Nem nyíla még a nyomorultnak
Panaszra, vagy kérésre ajka:
Hogy a fördős elútasítá,
Ilyen szavakkal ütve rajta:
‘Hát te jó ember, mit keressz itt
E botrányos hónaljmankókkal?
El, el, nincsen rád semmi szükség…!’
És a gyámoltalan megszólal:
»Uram! légy hozzám irgalommal!
Nagy messziről törekedem;
Kezem, lábam felzsugorodva…
Kín, szenvedés az életem…!«
– ‘Hordd el magad, koldús! ha szenvedsz,
Ugy kórházat keress magadnak!
De vendégim ne undorítsd el,
Kik itten élveznek, mulatnak!’
»Csak itt az árokban, hová
A használt víz szakad, csak itt
Hadd, jó uram! hogy a beteg
Megmossa fájó tagjait!
Az Isten irgalmára kérlek,
Ki atyja árvának, szegénynek!«

De a kőszívü ember
A kérésnek nem engedett;
Korbáccsal kergeté el
A nyomorékot, beteget;
Sok vendég jót kacagva
Ezen tréfás eset felett.

S a koldús szívszakadva hallja:
A gyógyító csurgó morajja
Mint hívja vissza messzirűl!
De aki ott útát elállja:
A szívtelen ember lármája
A neszbe tiltólag vegyűl.

És a tivornya folyt tovább,
Nem volt határa, vége;
De a fördőt egy éjszaka
Különös fátum érte:
A kútfejekből elveszett a víz,
És a gyógyforrások megálltak…
A zaj hallgatva engedett helyet
Kétségnek és álmélkodásnak.
Aztán midőn a tiszta égen
A nyári nap magasra hágott,
És nem volt víz, mely csillapítsa
A hőséget és szomjuságot:
Felszedte sátorfáját a sereg
S elhagyta gyorsan a vészes helyet;
Babonás félelemmel
Még visszanézni sem mer.

Estére puszta lőn a hely,
És mint a sírkert hallgatag;
A szellő lebben néha meg,
S a nyárfa lombok inganak.
Szines lámpák helyett a fákon
A holdfény csügg bús haloványon.
De a fukar fördős még ott bolyong,
Mérgében sír és átkozódik;
A megvakúlt forrás felett sohajt:
‘Mennyit gyűjtöttem volna holtig!
De mindegy! tudd meg, föld vagy ördög,
Ki a kútfőket elnyeléd:
Gonosz munkád nem fog ki rajtam;
Haha! nekem van már elég!’ –
Aztán a lakába elrohant
S lámpát gyujtott az éjben,
Hogy ezüstöt és aranyat
Voltakép számba végyen;
De hogy szekrényét felnyitá,
Felállt minden hajszála:
Ott van ezüstje, aranya…
Hanem mind kővé válva.

És a kőpénzt, bár számtalan
Év elfutott azóta,
Mutogatják mind e napig,
E regét mondva róla.